2009. november 12., csütörtök

033.

Szerettem volna lelépni, de mielőtt kész lettem volna, megjelent Caesar:O
Mi a fene...
Kopognak....a fejem kómában a testem automatikusan megindul kinyitni az ajtót.
Na most ez miez????!!!
Álmodom, vagy tényleg ő az?
Nem lehet igaz! Hihetetlen!
Annyira meghatódom, hogy egyszerűen a nyakába borulok, és sírok?!
Nehogymár bőgjek, mikor olyan boldog vagyok. Érzelmi agyhalálban tengődtem eddig, és az, hogy megjelent itt, teljesen felkavart. Mintha újra élnék, agyam tompasága a múlté. Visszatértek az emlékek, minden.
Ő legalább olyan szorosan tart, mint amennyire én belekapaszkodom, érezve bőrének selymes illatát. Huh, el sem mondhatom mennyire jól esik hideg bőrének szorítani arcom.
Hosszú másodpercekig állunk így mozdulatlanul egymásnakesve'...
-Érted jöttem- suttogja
-Indulhatunk- vágom rá kicsit nyersen
Cyrus alakja úszik a képbe Caesar mögött. Karba font kézzel áll, fejét oldaltszegezi. Nem néz rám.....én is gyorsan elkapom a tekintetem és a csomagolásba kezdek. Morris azért nekiiramodik és mindenkit jól összenyálaz...
Cyrus csendes, mint mindig, de valahogy....
Fáj itthagyni, pedig tudom, ő hívta Caesart. Meg akar szabadulni tőlem...hát én is tőle...dehogy is , csak kínlódok itt össze-vissza, pedig tisztában vagyok vele, hogy mennem kell.
De Caesar az egyetlen mentsváram, hogy épeszű maradjak, mert már kezdtem belegárgyulni ebbe a szeret-nem szeret huzavonába....
-Kész vagyok- mondom mindkettőnek....

2009. november 7., szombat

032.

Kedd van. Ez fix. Szemembe tűz a nap a függöny keskeny résein át...a szoba narancsszínt öltött. Meg akarok fordulni, de ehhez is túl fáradt vagyok, így feljebb kúszok pár centivel...így jó...
Ideért a csík, már megint... nincs mit tenni, fel kell kelni.
Zuhany után kicsit éberebb vagyok...
Cyrus az asztalunknál vár. Meddig ült volna itt??
-Szia- mondom gépiesen és lehuppanok vele szemben, felderítem a zsömléket, amik egy kosárkában várnak rám..
-Jó reggelit mosolyog barátságosan- utálom érte, olyan mint a lekvár amit csak nézhetek, de bele nem kóstolkhatok....
-Kösz....-nem bírom ki, kibuggyan minden, amit eddig nem kérdeztem meg:
Cyrus! Mostmár igazán elmondhatnád, hogy mi a baj velem?
-Semmi!- annyi szeretettel néz rám, hogy elkapom a tekintetem, és inkább a tányéromba bámulok....
-De neked mi bajod velem?
-Semmi!- ennyire ne ereszd bő lére...
-Csináltam valami rosszat?
-Nem- mosolyog, én meg nem bírom állni a tekintetét
-Én csak...akkor mondd el, mi ez az egész?
Most ő jön zavarba, elfordítja fejét, a pincért kezdi nézni- Hosszú- legyint, közben rázza fejét...mi az a hosszú???? Mit nem mond el nekem?
-Szóval, azt mondod, velem minden OK, nem haragszol rám, vagy ilyesmi?
-Nem- néz rám kissé vörösebben mint emlékeztem
-Biztos?
-Persze.
-Csak mert nekem te... én szeretném megtartani a barátságunkat, mert.. különleges vagy számomra- égő kimodtam...de ha egyszer ezt érzem, minek tartsam magamban, mi történhet még?
Megint sikeresen zavarba hoztam, mert most sem néz rám- Nem vagyok különleges...
-Dehogynem- kontrázok, ha megkérdezi, millió módon tudom bizonyítani, hogy Ő mennyire Az....de nem szól, csak néz, olyan áthatóan, hogy nem tudom, ki vörösebb....
-Szólj, ha zavarlak téged!-nyögöm ki, más nem jut az eszembe...
-Nem zavarsz-vágja rá gyorsan
-Akkor...mi? Egy csapat?
Lehajtja fejét, mintha valami súlyos dolgot mérlegelne, mielőtt válaszol..nem néz rám, akkor sem mikor megszólal- Igen, barátok vagyunk...
Barátok....értem....

2009. október 1., csütörtök

31

Napok óta megyünk. Nem tudom pontosan mikortól...a kapcsolatunk megváltozott. Hárít. Nem néz a szemembe, ha mégis akkor gyorsan elkapja tekintetét, kérdez valamit vagy csak mosolyog... megváltozott. Fényévekre van tőlem...mindentől ami kettőnké. Már nem akar tőlem semmit, és nem is ad magyarázatot semmire. Mondjuk én sem kérdeztem azóta...
Az idő nagyon nehezen telik, egyik moteltől a másikig megyünk, lassan legurulunk a térképről is.
Minden benzinkútnál telefonál, de ilyenkor messzire megy tőlem, nem tudom kivel beszél...csak sejtem. Biztos a barátnőjével édeleg. Hogy utálom. Mekkora hülye voltam, amikor azt képzeltem, szeret, kellek neki. Hogy kellenék....Mit csináltam rosszul? Elég elég elég csak nem akarok gondolkodni többet...soha többet. Célom van el kell mennem innen. El ebből az országból örökre. Soha de soha nem akarok visszajönni.

2009. szeptember 28., hétfő

30

-Gyere, ideje indulni- húz maga után...tudtam, hogy nem tarthat örökké, mégis gombóc van a torkomban.....
Nem beszélünk, csak csendesen öltözünk. Érzem a tekintetét magamon, felnézek rá, annyi szomorúság van a szemében...meg akarom tudni miért, de nem merem megkérdezni...
-Van valakid?-a kérdésem engem is meglepett.....de logikusnak tűnik...és most rettegek, mert dermedten néz rám....nem nézem tovább, inkább csak várom a számomra halálos igent...
Öltözik tovább....de nem válaszol, tehát van barátnője. Nem lehet igeaz...most mit csinálok? Nem merek többé ránézni, úgy érzem magam mint akit megrúgtak. Szívesen összeesnék, ha nem szégyellném magam.....vagy inkább ő..hogy tehettte ezt velem?
-Szereted?-úristen ennyire nem lehetek hülye!!!!
Rám néz, de olyan siralmasan fest, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Szívesen elszöknék most...bezzeg ilyenkor semmi átváltozás, mi??? Ideragadtam az érzéseimhez kötve. Csak azt tudom, hogy nem veszíthetem el...és nem lehet az enyém, nincs jogom hozzá, hogy szeressem, mert valaki másé.....és ő is ...de akkor miért kellett? Mi volt ez az egész? Szereti őt? Vagy csak megszokásból vannak együtt? Mi van akkor, ha...? Elég ebből...nem tehetem meg, és ő sem akarja, ez nyilvánvaó.
Jól szíven szúrt az egyszer biztos....nem vagyok képes beszélni, úgy érzem elhagyott minden erőm...hogy fogok létezni nélküle? Jobb lenne elszökni...
Megyünk kifelé a városba...szó nélkül baktatok mögötte....Mo szokatlanul csendes, mindig megérzi, ha bajom van....
-Itt reggellizzünk -mondja, miközben arcomat vizsgálja. Van mit nézni, próbálok könnyed lenni, nem sok sikerrel, kb. úgy nézhetek ki mint aki ricinustolajat nyelt.
-Nem vagyok éhes- tényleg hányinger kerülget...
-Enned kell- kezébe veszi arcomat, annyi szeretet van ebben, hogy felengedek, egy pillanatra megint MI vagyunk, nem csak én és ő....nem múlt el a mellkasomban lebegő fájdalom, de ahogy ránézek, érzem felmelegszem....azt teszem amit mond, csak ne váljunk el egymástól.......soha.....

2009. augusztus 1., szombat

029

Elenged, lassan, de annál határozottabban, pedig kezdek nagyon-nagyon.... mindegy...
-Gyere- mélyebbre megyünk, a tó elég sekély, mégis kellemes, kivéve a tényt hogy a gőztől alig látni valamit.
Nem szól semmit. Csak megy egyre beljebb.
Megfordul, szinte beleütközöm, és megint...a csókja nagyon jól esik, de szeretném érteni is ami történik....nem számít, maradjunk így:P!!
-Nem lehet- mondja végül inkább magának, mint nekem..
-Mi nem lehet?
-Nem csinálhatom ezt veled...nem tehetem...
Mit nem tehet? Miért? Pont mikor végre egy pillanatra embernek éreztem magam. Nőnek, olyannak aki él, és nem csak látszatból mozog... Megint csak nem kellek. Mi a baj velem? Haza akarok menni....
Újabb csók...az arcomról leégeti könnyeimet, de ez nem segít. Valami miatt nem akar engem, de én nagyon is akarom őt. Mindennél jobban.
Automatikusan emelem az állam, hogy elérjem az ajkát, de eltávolodik.
Szégyenkezve néz, vagy sajnál?
Nem tudom, csak azt érzem, hogy nem akarom ezt látni, nem akarok valamiféle teher lenni....
-Megyek felöltözöm..nagyon fázom- mondom, valójában majd megsülök...
Elkap, és szó szerint lekap....a lábaim nem tartanak tovább, eddig is beleremegtek az érintésébe, de most végleg feladták...így jó, nagyon jó, az ölében, a csókjában, a melegség szétárad a testemben.....
Nem beszélünk. Én nem kérdezek és Cyrus sem szól. Csak ülök hozzábújva, ő átkarol, és minden rendben van a világban. Nem akarok megérteni semmit, nem várom, hogy így maradjunk, már nem szeretnék semmit. Beérem a pillanattal, ami kettőnké. Ha vége lesz, erre örökre emlékszem majd, mindig boldoggá tesz. Nem gondolhatok a holnapra, de még egy pár percre sem a jövőből...a jövőnkről.. csak most itt, így létezem. Csak most élek, ebben a pillanatbuborékban összefonódva Vele...
Boldog vagyok...

2009. július 29., szerda

028

Mi történik?? Na neeee, én biztos hogy nem fogok pucéran fürödni...és ha nem is fürödni akar...na jó ez nekem túl gyors. Ajajajajaj. Azt'szem a fejem már bíborszínbe ment át, mert kajánul mosolyog, miközben én megpróbálom a lehetetlent: zavaromat elrejteni.
-Ezt vedd fel- mondja alig visszafogva nevetését, és átad az előbb vett törölközők közül kibukkanó kis vörös egyrészest.
-Miből gondolod, hogy fürödni akarok?!- csattanok fel, a frászt hozta rám az előbb.
-Jól fog esni, bízz bennem- a hangja olyan nyugodt és bizalmas... elkapom a fürdőruhám, és megindulok a sövények mögé, közben ráébredek, hogy nem tudok neki ellenállni...legalábbis nem sokáig...
Mire visszaérek, Ő már az egyik sziklán ül, lába a vízben, az ő nadrágja bezzeg térdig ér, míg az én "piroskám" épphogy takar valamit belőlem.
Amint meglát, úgy mér végig, hogy elpirulok...ismeretlen területre tévedtem, fogalmam sincs, hogy végződik az este...de hülye vagyok? Természetesen sehogyan, fürdünk, aztán megyünk tovább...
-Itt gyere be, van egy kis lépcső, de vigyázz, csúszik- nyújtja felém kezét, lépek, a víz finoman langyos, gőzölög a hűs estében.
-Nagyon jó- lelkesedem, gyorsan be akarok érni, átmelegedni-sssz....-megcsúszom, de a keze erősen tart, magához ránt.
Olyan szorosan tart, teljesen egymáshoz tapadtunk. Nem merek felnézni...na jó, csak lassan...mosolyog...vonz az arca...az ajka......
A testem forrósodik, az arcom bizsereg, ahogy csókol, szét akarok olvadni...Olyan lágyan, mégis szenvedélyesen...végig simítja az arcom, kiigazít egy eltévedt tincset, a fülem mögé illeszti, közben tartja forró kezeiben arcomat, én nekidőlök, teljesen hozzásimulok...és próbálok nem beleájulni a vízbe.....

2009. július 28., kedd

027

Nem tudom mikor...a nap melegétől egészen felolvadva még mindig kapaszkodom, pedig érzem, hogy lassít. Egy benzinkúthoz kanyarodunk. Amikor leállt a motor, egy darabig még így hozzánőve ülök behunyt szemem nem akar kinyílni, mert akkor megértem, hogy el kell engednem.
Ő nagyon türelmes, lassan lefejtette kezeimet, felém fordul, ahogy szemébe nézek, micsoda szemek..annyi minden van bennük, de nem szól, csak feláll.....
Morrisnál itt az idő egy kisebb sétára, így kinyújtóztatom elgémberedett lábaim.
Cyrus addig hozott enni, egy kis chips és csoki lett ebédünk, meg Pepsi, Mo szárazkaját kapott....nem mondom hogy életem legjobb ételei, de most nagyon jól esnek.
-Hová megyünk?-hunyorgok rá...
-Még nem tudom, délre...-gondolatai cikáznak- fáradt vagy? Megálljunk valahol pihenni?- aggódva figyel.
-Nem, csak menjünk tovább- hajtom le fejem, minél messzebb akarok menni....
Vissza a motorra, Morris méltatlankodása ellenére...
Monoton utunkat egy kisváros ünnepi hangulata szakítja meg. Megállunk a lampionokkal övezett kis utcában. Minden nyitva pedig már elmúlt éjfél. Zene, tánc, mosolygó arcok, olyan mintha a béke szigetére csöppentünk volna....mint sokévvel ezelőtt, amikor először láttam a tengert, a halászok békéje megigézett...most is ezt érzem.
Fáradt vagyok, és mégis menni akarok a tömeggel, ünnepelni, élni...
Cyrus kapja el a kezem, mert a testem reagálva gondolataimra, útra kel...
-Gyere- húz magával el az emberektől, egy kis ösvény felé, Mo, mintha természetes lenne, követ bennünket.
-Hová megyünk?-türelmetlenkedem.
-Kettőt- mondja, és az egyik árus átad neki törölközőket.
Egy parkon át vezet utunk, át a sövény mentén...
-Tó- ámulok, mint egy gyerek.
-Meleg vizű, jól fog esni- mosolyog...
-Tessék? De hogy gondolod? Mégis?..................

2009. június 14., vasárnap

026

Végre kinn vagyok az erdőből. Szép a természet, jó a természet, de kezd az idegeimre menni. Hol van Cyrus? Mit csinál Gabriel? Ezt inkább hagyjuk!Meddig kell itt állni az út szélén, mint valami prosti?!
Mitől vagyok ilyen zaklatott? Mitől, ugyan mitől? Hülye kérdés.
Annyira izgultam, hogy végre eljövök, boldog leszek, ehelyett kaptam egy csinos gyomorgörcsöt, és bemostam egyet a legjobb barátomnak.
Ez nem az én napom.
Esik...miért ne? Szétázunk mire ideér. Hol van már?
A fenébe...nem akarok sírni, mégis úgy bőgök, mint egy gyerek.
Miért kell mindennek ilyen nehézzé válnia?
Jön valaki, motor, talán ő...talán nem, jobb elbújni a bokrok mögé, meglátjuk ki az...Lassít...szakad az eső...miért állt meg a túloldalon? Cyrus az!
-Gyerünk Mo, fut fut fut!!!- remélem nem látja meg, mennyire ki vagyok. Szerencsére az eső megmenti arcomat az égéstől.....Minket néz...de jó, hogy eljött!
Minden sokkal egyszerűbb amikor a közelemben van, és ugyanennyire nehezebb is....
-Szia!-sikerül köszönnöm:P
-Hello, mehetünk? Hoztam oldalkocsit a kutyának.
-Mhm- bólintok, szépen bepakoljuk Morrist, aztán felszállok mögé, átkaroljam, vagy ne? Nem merem megkérdezni. Hát persze, ennyit a hatásokról...
Hátranéz- Kapaszkodj!- én meg reflexszerűen dereka köré fonódom. Bizsergető érzés, beszívom nedves bőrkabátja illatát.....most csak ő számít, hogy együtt vagyunk, hogy nem válunk el. Sohasem akarok leszállni innen. Így akarok maradni örökké.

2009. június 12., péntek

025

Nem érdekel csak el akarok tűnni innen. Gyerünk Mo, sietnünk kell!
Jobb, ha tényleg Jacobék háza felé megyünk, ha utolérne "valaki".
-Hé szökevény!
Ez nem lehet igaz!- Gabe, mit akarsz?
-Csak gondoltam, szólok, hogy nem adlak könnyen!
-Tessék?!-mi a fene......nem!!!!
-Nem, Gabriel, te vagy a legjobb barát a világon, tudom, de nem kell vigyáznod rám! -kitérő manőverem remélem beválik, és nem mondja ki, amitől tartok.
-Mi van akkor, ha nem a barátod akarok lenni? Vagy a barátod, de nem úgy...- bevallotta:O
-Jaj Gabriel! Nagyon kedvellek, ugye tudod? De a pillanat nem erre való! Te olyan nagyon fiatal vagy még!- micsoda hülyeség! Hogy mondhattam ezt?
-Jake ugyanannyi. Mi van benne, ami bennem nincs?!- megsértődött. Olyan szemét vagyok basszus, pont egy ilyen baromságot kellett kitalálni, de mostmár nem tehetek mást, ha megtudná az igazat, sokkal rosszabb lenne.
-Igazad van. De tudod, veled lennem olyan könnyű, és nyugodt, de amint az ő közelébe kerülök, minden megváltozik, felkavar, sosem éreztem hasonlót senki iránt. Nem tudom mi ez, de akarom érezni a nap minden pillanatában! Tiszta függő lettem, megéreztem az ízét és mostmár csak ez éltet!- Cyrus annyira....., de hogy Jacobra mondom ezt, komolyan nem vagyok normális.
-Akkor tudod mit érzek!- na ez ütött. Úgy néz rám, hogy legszívesebben átölelném, és megvígasztalnám, de a hülye önzésem nem engedi ezt tennem, már csak azért sem, mert bátorításnak vehetné...nem játszom vele!
-Gabriel....-a franc, a kezeim maguktól elindultak, odabújok hozzá, és megölelem. Ő csak áll. Ahogy a mellkasához simulok érzem, hogy mennyire ver a szíve. Nem ölel vissza, csak hajamba fúrja fejét, aztán óvatosan, szinte alig érzem, átkarol. Milyen forró! Így állunk pár másodpercig, szinte belefeledkezem....de mit csinálok?????
El kell engednem, különben csak kínzom tovább. Elengedem, lassan, ő azonnal megfeszül. Na ezt most nem kellett volna: a szemébe nézni..Hogy lehettem ilyen...már több sértő jelzőm nincs magamra, így feladom az önostorzást, inkább azt kell kitalálnom, hogy hagyjam itt ezt a fiút anélkül, hogy túl nagy sebeket okoznék neki.
-Gabe!- nem merek többé ránézni, így a cipőmet bámulom- mennem kell. Nem tudom mi lesz, de meg kell próbálnom, ahogy te tetted. Bocsáss meg, nem akartam fájdalmat okozni neked.- szánalmas amit mondok....
-Akkor menj!- hangja rekedtségére összerezzenek, mire fölnézek, már elfordul. Azt hiszem hazamegy. Gabe, utána kell mennem, de nem! Ha most húzom, akkor rosszabb lenne..
El kell..... tovább, menjünk Mo!

2009. június 10., szerda

024

Alig várom, hogy induljunk. De hogy rázzam le Gabrielt? A fenébe..talán megkérhetném, hogy adjon egy órát, mielőtt ő is átjön, hogy kettesben lehessek Jacobbal. Igen, ez működhet!
Pakk kész, Morrison a hám....nézzük...
-Gabe!-kopogás helyett benyitok az ikrekhez.
-Igen?- olyan mosolyt villant, amitől gondolkodnom kell, hogy miért is akarok én elmenni...
-Kérhetek valamit?- utálom ezt! a számba harapok, mert nem akarom kimondani...behunyom a szemem és kiköpöm végre a szavakat-Késs egy órát!
-Honnan?- néz rám tettetett értetlenkedéssel.
-Jacobbal szeretnék egyedül beszélni egy kicsit- magyarázkodom... mindjárt hányok...
-Biztos vagy te ebben?- széles mosoly.
-Igen- mostmár elég, mi folyik itt?
-Nem is tudom- dől hátra ágyán, fejealá teszi kezeit, mint aki épp kegyelmet gyakorol.
-Felejtsd el-szemeim dühtől égnek, hogy lehet ennyire..ennyire...uh...
Becsapom az ajtót, és levágtázok Moval. Nem várok egy percet sem. Ha közben utánam jön, csak próbáljon megállítani, megkapja a magáét....

2009. június 2., kedd

023

-Mit akart tőled a matektanár?
-Gabe, hogy kerülsz ide?
-Csak nem akartam, hogy az első napodon egyedül maradj. Szóval?
-Semmit.
-Akkor minek tartott benn? Csak téged...elég fura.
-Nem tudom...de mit szólnál hozzá, ha este meglátogatnám Jaket, tudod, Morris miatt- vezetem elő tervemet.
-Jó ötlet, menjünk!
-Am..úgy gondoltam, most csak mi ketten mennénk Moval- kínos kínos kínos:O
-Aham...mit forgatsz a fejedben?- a fenébe, gyanakszik...
-Semmit, csak tudod...-ezért utálni fogom magam- Jacob elég helyes srác...-lehajtom fejem, mert nem bírnék most Gabriel szemébe nézni. Tudom, hogy megbántom, ráadásul egy ekkora baromsággal. De most nem vállalhatom, hogy utánam jöjjön, mint a múltkor.
-Helyes srác? Ahhoz képest elég jól otthagytad tegnap- nem adja fel.
-Tudod, zavarba jöttem, és el akartam menekülni, annyi minden történt velem mióta itt vagyok- talán sikerül elterelni a figyelmét a lámpás rajtakapásról...
-Azért akartál elszökni?-olyan szeretettel néz rám, hogy elvörösödök.
-Részben -nem lehet, pont most rontok el mindent a legjobb barátomnál.
- Akkor megígéred, hogy most nyugton maradsz, akár mennyire is szívdöglesztő Jacob-gyerek?
-Neked én nem ígérek semmit!- hogy lehet ennyire kisajátító, ki ő nekem, hogy lelkifurdalást okozzon? Miért kell törődnie velem?
-Akkor én is megyek- ragaszkodik...
-Nem akarom!-csak ezt ne- Kérlek!
-Nem értem mi bajod, ő az én legjobb haverom! Miért ne mehetnék át én is ma este?-incselkedik.
-Akkor gyere- feladom. Ha még jobban távol akarom tartani, akkor lehet, hogy megfúrja a tevem.
-Kösz a meghívást- vigyorog.
-Nem hívtalak!-morgok. Ebből hogy mászok ki?

2009. május 24., vasárnap

022

Nem elmlékszem, hogy kerültem a szobába, csak feküdtem az ágyon. Úgy érezem magam, mint akit lelőttek. Csak a hangját visszhangozza fejem, nem lehet. Caesar hol van? Mi történik? Mi ez?

Valaki kiabál...Makyának nem tetszik, hogy Morris az ágyamnál alszik.................................................

Kopognak. Mennyi az idő? Nem lehet, már reggel van?
-Gyere, reggeli!- Gabe dugja be fejét az ajtón.
-Megyek- mondom a párnámba.
Alig várom, hogy kiléphessek a házból. A rezervátumi iskola sokkal kisebb, mint a városi. Kíváncsi tekintetekből nincs hiány, mivel én vagyok az egyetlen "fehér". Az ikrek mögött baktatok, igyekszem eltűnni, és nem gondolkodni. Gabe és Bry egyenesen Jacob felé tartanak. Szerencsére mennünk kell órára, az én csoportomnak matek lesz...hurrá....sikerül hátul elfoglalnom egy hiányzó helyét, csak semmi feltűnés...
Csendben becsukódik az ajtó, a gerincemen borzongás fut végig a hangra!
Ő az, Cyrus! Mi történik?
-Szervusztok, a nevem Cyrus - itt rám néz, azt hiszem fel kell szednem az államat!- én vettem át Mr. Hotah osztályát, amíg továbbképzésen van....
Tanár....itt? Miért pont velem történik ez? Így esélyem sincs nála! Esély, mi a fenét képzelek? Én Caesart szeretem! De miért indul be a fantáziám, ha csak ránézek, miért nem kapok levegőt? Miért akarok a közelébe kerülni? Miért vagyok ilyen boldog, amikor az életem kilátástalan? Na jó ezt abba kell hagynom sürgősen! Beletemetkezem a tananyagba, amiből persze egy kukkot nem értek. Kit érdekel! Csak legyünk túl az órán....Végre, vége.....kifelé! Gyerünk, minél előbb!
-Villő, egy pillanatra- a szavai szinte perzselik a bőrömet, érzem hogy arcomba szökik a vér- nehezemre esik felé fordulni..nem tudok ránézni, inkább a padlót bámulom, mintha az lenne a világ 8. csodája.
-Azért jöttem, hogy segísek- suttogja, rá kell néznem, tényleg értem jött?- Maradj itt órák után korrepetálásra!- mondja miközben végigmér, majd kimegy.
Szóhoz sem jutok, nem csak a döbbenettől, hanem a szívemtől sem. Mintha eddig halott lettem volna, és most életre kelnék! Jól értettem? Megment engem? ...Vagy csak matekból akar "segíteni"? Tudja a nevem, ez a tény máris boldogabbá tesz, mint kellene! Mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne. Már nem izgat, hogy bámulnak, hogy suttognak a hátam mögött, hogy Gabe aggodalmasan kérdezgeti, biztos jól vagyok-e, csak az számít, hogy lássam...újra.
Visszaértem a matekterembe, és várok. Én vagyok itt egyedül. Jó jel! Az ikreknek mondtam, hogy később megyek. Mikor jön már? A percek óráknak hatnak. Próbálom felidézni az arcát, de nem megy, homályos a kép, miért nem emlékszem éppen rá? Az ajtót bűvölöm, amikor belép, örömöm bizsergetően végigfut rajtam, de megszólalni még mindig nem sikerül. Jellemző!
-Villő- lép hozzám azonnal, egész közel jön és nagyon halkan beszél- itt talán nem hallanak. Elmegyek. És te...is...-minden szót nagyon óvatosan mond, körbenéz, mintha egy kémfilm szereplői lennénk. Én VELE bárhová elmegyek! El innen!
-Morrissal- bólintok.
-Ja persze, a kutya- emlékszik...emlékszik? Homlokát ráncolja- Rendben, akkor ma sötétedéskor gyere oda, ahol tegnap találkoztunk. Menni fog?
Elgondolkodom, hogy tudnám kivitelezni, de eszembe jut Jake, azt fogom mondani, hogy meglátogatjuk Moval, Makya biztos boldog lesz.
-Azt hiszem, igen- válaszolok végül csodálkozva magamon, azt vártam, hogy remeg majd a hangom, de valami csoda folytán, nem.

2009. május 16., szombat

021

-Örülök, hogy megismertelek Jacob- búcsúzom- meghálálom még, hogy gondját viselted Monak!
-Nem tesz semmit, szeretem a kutyákat- mosolygott Jake, ahogy az ikrek hívják.
-Akkor búcsúzom, viszlát a suliban, talkálkozunk otthon srácok- intek barátaimnak, és elindulunk Morrisommal.
-Villő, várj!- jön utánam Jacob- szóval, Charlie, a rendőrfőnök, Isabella, ismered igaz?
-Igen. Miért?- kérdezem, a rendőr látogatása volt életemben a remény, amit sikerült elszalasztani.
-Semmi, csak...szóval mi van vele mostanában? Suli?- kérdezi, miközben Mo hámjával babrál.
-Az a helyzet, hogy mostanában nem sokat találkoztunk, Edwarddal, barátok, szóval azt hiszem...jól van- mondom bizonytalanul.
-Cullen?-áll föl hirtelen hevességgel.
Bóilintok.
-Holnap- int, vissza se néz, megy a ház felé.
Amennyire féltem Blackéktől, annyira nem kellett volna, Billy Black fura volt, de nem ismerem a szokásokat annyira, hogy ezt magamra vegyem. A fia, Jake, hm, ahogy Mot elnézem, nagyon megszerették egymást. Kicsit féltékeny is vagyok a kiesett időre, mintha Morris nőtt volna, vagy csak izmosodott?
Nem is tudom, de itt az idő, lelépünk. Irány a főút, láttam mikor jöttünk, erre kell lennie, ezaz, kevesebb a fa! Gyerünk Mo, bírnod kell...
Sehol senki, jól van, csak így tovább...ha valaki felismerne csak kocogunk...ártatlan szemek, gyerünk, mi csak futunk egy kicsit...esik? Már megint...neee egy motoros, tegyünk úgy mintha nem látnánk, nem hinném, hogy ismerem...gyerünk gyerünk, menj már el....lassít, a francba, mi cska kocogunk, jobb ha nem állunk meg...
-Elnézést- szólal meg mély hangon a motoros, mi ez? A szívem..mint amikor a csontig hangosított zene a hangfalból a mellkasomon átáramlana...a fejemtől a talpamig bizserget, mi ez?????????
Igen?- fordulok meg- arcomba szökik a vér, egy lélegzetelállító srác, nem idevalósi, az fix, szőke haj, zöld szemek, az arcát nem látom, mert... forrósodok, mi ez?
-Jól vagy? -kérdezi, legalább olyan csodálkozón, mint ahogy én nézhetem.
-Nem...igen...mi az?- habogom. Hé szedd össze magad, gyerünk egy értelmes mondat kell neked. Mély levegő, de ne fújd az arcába az egészet...mi a fene történik velem?
-Én a Nova házat keresem- úgy néz rám, mintha az épelméjűségemben kételkedne.
-Hogy mit? -na ez kijózanít, ha megtudják, hogy itt voltam...- én csak sétáltatom a kutyát- hülye! Nem, nézzük, mit mondjak...- Szóval a 3. utca balra...földút- nyögöm, hihetetlen, hogy mik esnek ki a számon!!!
-Aha- mondja még mindeg nem veszi le a szemét rólam- megmutatnád?- kérdezi végül.
-Épp nem, de ott van- mutatok Nováék irányába, de még mindig zöld szemeiben merengek....az érzéseim, mi történik velem? Ehhez hasonló sosem történt velem, egyszerre akarok megfőni és megfagyni, érzem az eső szurkáló dobogását arcomon, vállamon, de nem számít, szívem hevesen dobog, légzésemre kell figyelnem ...
-Ki ez? - hátam mögül késként tör elő Gabe.
-Megfordulok- nagyon szívesen leharapnám a fejed Gabriel!- Nem tudom, a Nova házat keresi- mondom lassan, mint aki kómából ébred, csak ismétlem az idegent..
-Cyrus vagyok, Makya Novához jöttem- fordul Gabehez.
-Milyen ügyben?- mi ez a hidegség Gabetől?
-Azt neki mondanám el- mondja Cyrus, visszafordulva hozzám
-A nagyapám nem fogad este idegeneket- közli még mindig bizalmatlanul Gabriel.
-Miről van szó?- Makya mély hangja sötét, mint ő maga, ahogy kilép az erdő mélyéről.
-Négyszemközt-titokzatoskodik Cyrus.
-Te mit keresel itt? Miért nem vagy a többiekkel- villan rám az öreg, követett vagy mi???
-Csak sétáltunk- magyarázom.
-Ideje hazasétálni. Arra van- mutatja, mintha nem tudnám.
-Hé, mi van itt? -lohol a csapásról Bry- tesó miért jöttél el?
- Csak Villő ott hagyta a ...- nem mondja ki, úgy mutatja, hogy csak én lássam, jesszus a lámpám! Gabe tudja!
-Villő?- mered rám újra Cyrus
-Haza!- mondja Makya ellentmondást nem tűrően, így én és az ikrek indulunk...vissza....a lábaim nem akarnak vinni. Itt akarok maradni! Itt ahol a szívem van!

2009. május 13., szerda

020

Cyrus - valahol félúton Forks felé...18:30


Meg kell állnom, pihenek kicsit. Harleymat nem hagyom el, jó lesz ez a pad, itt nem vesz észre senki.
Egy lány jelent meg a fák között. Senki más nincs most itt. A padok árván várakoznak, hogy válasszon közülük.Lapok a kezében, a park másik végében ült le, ahol egy bokor takarta el. Megnyugtató, hogy ugyanúgy egyedül akar lenni, mint én.
Gondolataim visszakúsztak Tessre, utálom ezt! Ha nem találkoztak volna, most nem lennék itt. Vele lennék...ez hazugság, miért hazudok magamnak?
A lány járkál, nem is vettem észre, mikor kelt fel...magában beszél..színdarabot gyakorol..milyen boldog, mennyire koncentrál...
Tessa annyira más volt. Gyönyörű arca...mintha tegnap lenne...
Hogy tehette ezt...megint?! Hihetetlen, hogy azok után volt képe hozzá! Tesst elvette tőlem...örökre... és nem tanult belőle.
Most meg szívességet kér...de én vagyok a hülye, hogy vállaltam.
Amit ezért kapni fog, azt nem teszi zsebre, csak legyünk túl rajta!
A lány telefonál, nevet, mint Tess, mielőtt...fejem jobbra kapom, még egy löket...nem akarom érezni a fájdalmat! A parkban gyakorló lányra fókuszálok, gyerünk...a lány olvas, de egyre többet pillog kifelé, az út felé...vár valakit.
Jobb ha indulok. Mit is mondott az az idióta, ja, megvan, megkérdezem...
-Halló, itt Cyrus...igen, persze..Swan? Mit mondott? Beengedték? Eljött? Miért? Carlisle, akkor hogyan férkőzhetnék hozzá, ha még a határig sem tudjátok kihozni?! Jó! Nagyon fognak nekem örülni! Emlékszem. Caesar azt mondta, különleges...... Azért elmondhatod. Mhm....én és az iskola....nem vagyok kicsit öreg a tanuláshoz?? ...Nem, arról szó sem lehet....most akkor kell, vagy nem? Nem fogom húzni az időt! Túl...oké, ne haragudj, nem veled van bajom. Rendben....Szervusz.

Az én idióta kisöcsém jól megkavarta az életemet. Mindig sikerül beletenyerelnie. Ezt el sem hiszem. Tudta...fogadni mernék, hogy tudott róla!

-Halló, öcskös, én megöllek! ...nem volt szó elvegyülésről! ..Igen, most beszéltem Carlisleal, azt mondta, hogy a zsaru odament és semmi kivetni valót nem talált. Blackéknél beszélgettek is, nem látta okát, hogy elhozza. Most be kell jelentkeznem!.....Hagyd abba, nem érdekel!

Caesar te barom!
Elegem van, legszívesebben elhajtanék. Egyetlen okból nem teszem: Tess. Miatta.......nem történhet meg újra!
Ez a Villő csak 17 éves! 17! Mit akart egy gyerektől?!

2009. május 9., szombat

019.

-Gyertek!- hallatszott lentről egy vidám hang.
Mire leértem Makya már az asztalfőn elfoglalta helyét. Karbatett kézzel meredt maga elé. Az ikrek egymást gyepálták valami miatt, de Sue rendre intette őket, így Makya mellett leültek. Nem kockáztattam meg az asztal másik végét, nem kerülhettem szembe a farkassal. Így a 2. legtávolabbi helyre ültem, óvatosan, a szék szélére...
Susan behuppant a köztem és férje közti székre, azzal a lendülettel, amivel a sülthúst tette az asztal közepére. A teríték rusztikus volt, nem láttam 2 egyforma tányért, de olyan hangulatot árasztott, ami előcslata honvágyamat. Régen nem ettem családi körben, és észrevétlenül gombóc csúszott a torkomba....
Mindenki jóízűen evett, igaz Makya kissé merev volt, az ikrek faltak, Sue pedig folyton kínálgatott, de nem volt étvágyam...
A családomat jelentő egyetlen szalmaszálam, Mo járt a fejemben.
Amint végeztek az ikrek, felmentek a szobájukba, megegyeztünk, hogy vacsora után elvisznek Morrishoz, így megköszönve az ételt, én is indultam.
-Segíthetek- kérdeztem Susant, amikor leszedni készült.
-Menj csak, tudom, hogy szeretnéd már látni a kutyusod!-mosolygott, és én nagyon hálás voltam ezért a gesztusért.
-Kopp-kopp- nyitottam be - fiúk, 10 perc és mehetünk. Rendben?
-OK, lent leszünk- biztosított Gabe.
Amennyire tudtam, felkészültem a szökésre. Felvettem a farmerem, rá a sokzsebes terepnadrágomat, eltettem az időközben lemerült telómat, ledlámpát, tollat, zsebtérképet, 2 szelet csokit, és az irataimat. Felvettem egymásra 2 fölsőmet, rá a kapucnis dzsekim. Rohantam lefelé.
-Indulhatunk?- lihegtem.
-Erre lesz- mutatott egy kis csapásra Brian. Még szerencse, hogy a túrabakancsot választottam kedvenc sportcipőm helyett.
-Kérdezhetek valamit?
-Ez is egy kérdés volt- kacsintott Gabe.
Szememet foragattam, aztán belevágtam- Miért kell most ide járnotok ..járnunk? -javítottam ki magam gyorsan- Mi történt?
-Miattad- summázta Bry.
-Fogd be!- vágta hátba testvérét Gabe.


2009. május 8., péntek

018

Megállunk mellettük, Mr. Klarson serényen kipattan, megkerülve a kocsit a nőhöz robog, kezetráznak, a nő engem néz, int, hogy menjek, kiszállok.
-Szervusz aranyom- ugrik a nyakamba, apró termete ellenére nagyon erősen megölel...segítség...-Oh, még be sem mutatkoztam, Susan Nova-mosolyog, kezetfogunk
-Villő Rajnai- nyögöm, aztán belémfojtja a szót, nem mintha tudnék bármi értelmeset mondani jelen helyzetemben.
-Annyira vártunk már, ne haragudj, hogy csak ilyen későn tudtunk találkozni, az öreg említette, hogy ráadásul rokonok is vagyunk, olyan boldog vagyok!- és lassan elindulunk az ösvényen..haza?
-Ki?-esik ki a számon
-Makya, a nagyapánk- segít ki Gabe
- Említette, mhm...- azt persze kihagyta, hogy kishíján kinyírt mint óriásfarkas...
-Jaj aranyom, ne is figyelj rá, zsémbes, de nagyon jóindulatú! Sosem ártana a családjának.
-Értem- csakhogy én nem vagyok családtag.
- A múltkor ott, az erdőben rá kellett szólnom, mert elkapta a hév, de soha többet nem fordul elő, megígérte, és nagyon bánja már- magyarázza vidáman Susan.
-Tessék? - elkerekedik a szemem, múltkor?! Ott volt????? Nem láttam, akkor miért nem jött oda? Elmondhatta volna, hogy ne rettegjem halálra magam!
-Sajnálom, nemrég értünk haza és valami régi dolog miatt fölhúzta magát. A lényeg az, hogy már minden rendben! Érezd jól magad nálunk! Itthon vagy!-azzal betaszigál a kis barna ház tornácára, időközben megérkeztünk, én köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől.
A férfi, AZ A FÉRFI, Makya ott ült egy hintaszékben, tekintete gyűlölettel telve rám szegeződött.
- Ne kezd- mordult felé Susan.
Makya erre, felállt- még embernek is hatalmas-és bement a házba.
-Ne is törődj vele, ő Makya, engem szólíts Sue-nak, a fiúkat már ismered.
-Elnézést, de hol van...-végre kitisztult a fejem, Morrist keresem
-Átvittük egy barátunkhoz, Jacob este áthozza- magyarázza Bry megkönnyebbülten.
-Nem lehetne most?- kérdezem, tudom, hogy nem várok estig, közben azon filózok, hogy miért nem itt várt, vagy miért nem hozták magukkal...-Volna kedved át...-Gabetől is átveszi a szót Sue.
-Hadd pihenjen, még ki sem csomagolt, gyerünk, mutassátok meg a szobáját, fél óra múlva asztalhoz. Utána oda mentek, ahova kedvetek tartja- mosolygott Sue, és betolt a nappaliba, ahonnan a konyha csak egy pulttal volt elválasztva.
- A lenti szoba a nyagyszüleinkké, mi fönt lakunk- mutat egy szűkös feljáróra Gabe. A tetőtérben 2 szoba van egymással szemben, az övék, és az enyém. A kettő közt egy apró zuhanyzós fürdőszoba foglal helyet.-Neked adtuk az erkélyeset- mutatja be leendő otthonom Bry- és a fürdőszoba használat- feltart egy kis táblát- ezt akaszd ki, ha használod, de be is tudod zárni-...remek

- Köszönöm szépen- mondom, miközben körbenézek, a szoba egy minilakosztály, gyönyörű! A cuccaim az ágyon és mellette, bontatlanul...-Hé fiúk! Mi van Morrissal, miért nem lehetett itt?-remélem jól van..
-Mo nagyon jó fej, csak...tudod a..-összenéznek- ...szóval nagyapa nem rajong érte...Morris megmorogta- nevetnek- ő meg azt mondta, hogy áruló...szóval Sue, azt mondta jobb, ha átvisszük... de most, hogy itthon vagyunk, visszaköltözik- mosolyognak.
Csak egy biccentésre futja. Ennyit a biztonságról....
Nem akarok kipakolni, kimegyek a fákkal körülvett erkélyre, beszívom a párás levegőt, és arra várok, hogy túl legyünk az étkezésen, végre láthatom Mot.
Valahogy vissza kell jutnunk Forksba...

2009. május 7., csütörtök

017

Tudod, merre van az igazgatói?
-Persze, a titkárság mellett- Edwarddal ugyanarra gondolunk….
Menjünk.
La Push...aha, tuti nem megyek! Nem őrültem meg!
- Sajnálom, nem mehetek La Pushba. De megkérdezem Carlislet, mit tudunk tenni.
Persze, hogy nem mész, senki sem megy a farkastanyára!
-Pillanat-futó mosoly, telefon a fülén.
Morrist ki kell szednem onnan, meg az útlevelemet. Hogyan hozzam ki onnan…talán Gabriel segít nekem. Telefonon talán elérem…vagy elmegyek. Nincs mese, el kell mennem. Nem tudok tovább várni!
Piroska leszek, aki besétál a farkas szájába. Nem érdekel. Megyek.
Valaki megrángatja a karom..persze, Edward:
- Hahó, figyelsz? Carlisle azt mondja, hogy maradj itt, ha nem engedik, akkor gyere vissza hozzánk, amíg beszél Susannal.
Nem, lemegyek, ezt nekem kell elrendezni…végülis jobb élni, mint félni- biztatom magam.
- Ne siesd el, ott egyedül leszel, nem biztos, hogy időben tudunk segíteni.
Tudok vigyázni magamra- remélem..
- Várjuk meg Alicet
-Mi változna? - ilyen rekedt a hangom?! Sokkal jobb volt amíg nem kellet kimondanom a szavakat, de kezd megtelni a suli diákokkal, elég vicces lenne, ha Edward magában beszélne…
-Lehet, hogy könnyebben döntenénk, talán- sejtelmes sandítás
Ez mit jelent?

Itt vagyunk, Mr Klarson irodája, Ewward bekopog.
-Tessék- benyitunk, a mogorva hang tulajdonosa egy pufi szakállas férfi, aki épp a mellettünk lévő fogasra pakolja kabátját.
-Villő Rajnai vagyok, és ezt az értesítést kaptam- mutatom a levelet, amit a suli küldött.
Gyors átolvasás után rosszalló a tekintete- Hol volt az elmúlt két napban? Mrs Nova már nagyon várja, és nem tudtuk elérni- huh erre nem számítottam.

-Nálunk volt látogatóban, de belázasodott, és apám, dr. Cullen nem engedte haza addig, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy jól van. Holnap hozom az igazolást, ha így megfelel- Edward lenyűgöző hazudozó. Tátva marad a szám, a dirihelyettes egy pillanatig dülleszti szemeit, majd úgy dönt, hogy hiteles az információ.

Rendben van. Várom az igazolást- mondja továbbra is Edwárdot fixírozva, majd rámmered- délután 4-kor végzek, ha megfelel 16:30-kor indulhatunk.
Megszédülök a gondolattól, hogy "Mufurc Úr" visz Farkasföldre' megrázkódom, bólinok.
- Más megbeszélnivaló?- kérdezi türelmetlenül. Biztos valami "fontos" dolga van.
- Nincs, köszönjük- Edward a helyzet magaslatán.
Épp csak kifordultunk a folyosóra, máris szembetalálkozunk Alice-szel.
-Sziasztok- mosolyog.
-Szia- viszonzom mosolyát, de gondolataim csak a közelgő veszélyen járnak. Eljött az a pillanat, amikor már annyira ideges vagyok, hogy bármi jöhet, ha kell gyalog nekivágok az útnak. Csak várni ne kelljen.
Közben Edwarddal különös suttogásba kezdenek, megkönnyebbülök, hogy nem nekem kell beszélgetést folytatni. Most képtelen lennék rá.
Csengettek, mennünk kell órára, bár nekem már mindegy. Azért csak követem barátaimat.
Valamit tennem kell...eszembe jutott, hogy mi lenne, ha most hirtelen sólyommá válnék...hm nem is rossz, egészen felvidít a gondolat. Én, mint sólyom, elrepülék innen messzire, messze a veszélytől a fájdalomtól az érzésektől... a szívem egyre gyorsabban ver. Érzem, hogy egyre forrósodom a fény egyre teljesedik bennem, szinte ég a kezem a fejem, a mellkasom, a levegő...szédülök...
-Villő! Hé, Villő!- de jól esik a hideg kéz érintése, úgy érzem mindjárt meggyulladok- Kiviszem, azt hiszem még mindig beteg- hallom a távolból, nem látom merre megyünk, hideg kezek vezetnek kifelé...
-Villő! Villő!- kinyitom a szemem. Edward az.
-Melegem van- nyűgösködöm.
-Ezek szerint nem is hazudtam a helyettesnek- aggodalmas tekintet- vörös vagy és nagyon forró, le kellene hűteni téged.
-Semmi komoly, csak azt hiszem hülyeséget csináltam. Nem akartam, csak eszembe jutott, hogy mi lenne, ha...repülnék- szégyenkezem
-Szép!- látom, hogy nyugodsága visszatért- Az kéne még, hogy az egész osztályt megörvendeztesd egy magánszámmal! Kontrollálnod kell a gondolataidat!
- Igen, milyen jó, hogy ilyen jól tudod, mit kell tenni! - dühös vagyok, én vagyok mutáns, nem ő.
-El tudom képzelni- szúr vissza szomorúan.
Sajnálom, csak nagyon nehéz most nem forrófejűnek lenni...szó szerint!
-Tudom, hogy nem könnyű. Új neked ez az egész, de La Pushban, ha tényleg le akarsz még menni, nagyon kell vigyáznod magadra.
Bólogatok, el sem tudom képzelni, mi lesz...
Nagyon nehezen telik a nap, Edward, miután megbizonyosodott róla, hogy "jól fogok viselkedni" visszament az órákra. Nekem nincs más feladatom, mint másra gondolni.....tehát nem repkedhetek, még fejben sem...akkor mi az a képesség, aminek örülnék?
Nos, hátha bejön: Legyek pénzmágnes! Semmi...Akkor tudjak gyógyítani puszta érintéssel!...Találok egy kiszáradt bokrot...megérintem...gyerünk, gyógyulj...erősködöm...ez sem jött be....
A nap további része hasonló képzelgésekkel telt, erőltettem magam, hogy ne gondoljak se Caesara, se La Pushra( és a farkasokra) és főleg ne a repülő sólyomra!
Túl sok tiltott dolog van körülöttem....
Nagyon lassan de elérkezett indulásom ideje. Búcsút vettem Edwardéktól, megbeszéltük, hogy amint lehet e-mailezem, vagy sms-ben jelentkezem.
Mr Klarson az iskola fakósárga kisbuszának támaszkodott, karba tett kézzel várt. Fura, innen messziről olyan volt, mint egy óriási törp a Gyűrűk Urából, zöldesbarna tweed zakó, kockás flaneling, felette annyira abszurd kék pufidzsekije, haja, szakálla zöldesnek hatott...
-Induljunk- szólt oda, mikor hallótávolságba értem.
Az utat némán tettük meg. Alkalmi sofőröm az útra koncentrált, úgy, mint aki először jár külföldön.
Még nyomtatott térképe is volt a kormányra erősítve 2 gigantikus lila post it-tel.
Megérkeztünk.
Ahogy az első házak kibújtak, nagyon-nagyon különös volt. Nem tudtam tovább félni, ki akartam szállni. Varázslatos, ahogy a természettel együtt tudnak élni, gerendaházak, sokuk máz nélkül, cserép helyett mohás tetővel, szemeimen át szívtam a szépségüket...Ámulatomat Mr. Klarson krákogása szakította meg, visszarántott jelen helyzetembe.
-Telefonáltam nekik, mielőtt elindultunk, azt mondták, kijönnek elénk- mondta inkább magának, mint nekem.
Elkezdtem keresni az ikreket tekintetemmel, lassan felkúszott agyamig, hogy az ők egyáltalán nem biztos, hogy Gabrielt és Briant jelenti, lehet, hogy valaki mást.
-Á, ott vannak- jött a megkönnyebbülés az igazgatóhelyettesnél, nem úgy nálam.
Az út szélén 3 ember állt, az ikrek, Halleluja! és egy 50 év körüli fehér hajú nő. Talán ő Susan...

2009. május 6., szerda

016.

Még éjjel lehet. Nem nyitom ki a szemem. Miért nem? Na jó, kinyitom...
Miért van ilyen világos?? Ezek szerint mégis reggel van. Telefonom keresem, már 7 múlt. Vajon a többiek ébren vannak? Talán, hiszen iskola....
Felöltözök, fogmosás, kócos hajammal most nem foglalkozom...
Kilépek az ajtón..szerencsémre Edward közeleg.
-Mehetünk?- kérdezi minden előzmény nélkül. Most is kiolvasta?
-Remélem, nem okoztam túl sok gondot. Megmondanád a családnak, hogy mindent köszönök?- vagy írhatnék is levelet..amint tudok írok, csak már túl lennék a nehezén...
-Átadom. 10 perc és ott vagyunk- félmosoly
Milyen klassz így, ki sem kell mondanom....mindenkinek ismered az összes gondolatát?
-Nem mindig ilyen könnyű- válaszol elkomorodva.
Nem tudom rákérdezhetnék-e, inkább nem..
-Minden képesség fejleszthető, és semelyik sem tévedhetetlen-válaszol fel nem tett kérdésemre.
Értem. Ezekszerint vannak kivételek.
-Talán igen- óvatos a válasszal.
Nem tudom elhinni, hogy úgy beszélünk erről, mintha az írás és a matek közti különbségeket fejtegetnénk, főleg, hogy tiszta idegrendszer vagyok...
-Mindjárt ott vagyunk. És ha ez megnyugtat, felkísérlek az ikrekhez.
Mindig tudod, mit kell mondani- somolygok.
Tényleg hamar ideértünk. Mo. Mi lehet Morrissal? Felsietünk a lépcsőn, kopogok a srácok szobaajtaján. Semmi. Kopp-kopp...
-Szerintem nincsenek itt. Menjünk a titkárságra-javasolja Edward
Rendben. Hosszú, kanyarokkal teli utunk véget ér a suli másik végében. Még senki sincs bent.
Homlokom a folyosó falának támasztom, egy takarító felhorkan...ok, arrébb állok...
Menjünk fel hozzám, van még időd- nem bírnék most egyedül maradni. Tudom nem vagyok jó társaság...milyen szemtelen lettem, folyton igénybe veszlek, ne haragudj!
-Bár más is igényelné a társaságomat- sóvár pillantás oldalra. Nincs ott senki...visszafordul- úgy értem, nem haragszom, szívesen teszem- mondja nyugtatóan-akkor, megyünk?
Vissza kanyargunk arra, amerről jöttünk. Kinyitom az ajtót. A padlón 2 levél vár. Az egyik kicsi, fehér, a másik csak egy füzetből kitépett, félbehajtott lap.
Kezdjünk a kevésbé formálissal:

Roxy azaz Villő!

Visszajött Susan. Várunk La Pushban. Telefonáltunk az igazgatónak, küld valakit érted.

Gabe

Ez rövid és velős. Hogy mehetnék én Makya Nova családjához???
A másik hivatalosnak tűnik. Mielőtt elragad a kétségbeesés kibontom ezt is. Türelmetlenül tépkedem a ragasztást ujjammal, végre kiszabadul a lényeg:


Ms. Rajnai!

Mrs. Nova jelentkezett nálunk, és elvitte unokáit. Mivel felügyeleti joga önre is kiterjed, megkért, hogy vigyük a holmiját hozzá, hiszen az ő családjánál fog ezentúl élni. Iskolánkkal jelenleg tárgyalást folytat, mivel át kívánja önt íratni a rezervátum beli gimnáziumba, ahova a Dolph ikrek is járnak ezután. Kérem, mielőbb jelentkezzen Mr. Klarsonnál, az igazdatóhelyettesnél, hogy megbeszéljék a részleteket!



A dátum 2 nappal ezelőtti. Most mit csinálok? Az lesz a legjobb, ha megkérem az iskolát, hogy maradhassak kollégisa. De előtte meg kell szereznem Morrist és a holmimat...most látom, hogy a szobám teljesen kiürítve, még az irataimat is elvitték.
-La Push..


2009. április 27., hétfő

015.

Ágyban vagyok, de sehogy sem tudok aludni. Szobámból kiváló csillagos panoráma látszik. Megfürödtem végre. Lemostam az elmúlt időt, mégis bőrömön ragadt a didergés.
Mo járt a fejemben, és Gabe meg Bry. Még mindig nem éreztem semmi rosszat velük kapcsolatban. Semmit.
És lehet, hogy drága kiskutyám....Ahogy gondolataim megindítják képzeletem rémfilmjét, tudom, hogy bármennyire is jó itt, nem maradhatok. Nem tudnám elviselni, ha Morrisommal valami történne. Vissza kell mennem. Felveszem viseltessé lett ruhám, sártól nyirkos gönceim tiszta bőrömet ölelik. Már lépek ki az ajtón, amikor hátam mögött egy hang:
-Várj reggelig! Nem lesz baj.- Edward kapott rajta, tolvajnak érzem magam, aki ellopta a segítséget, aztán angolosan távozik.
- Hogyne lenne, azt sem tudom, hogy van Mo. Önző dög vagyok!- midjárt bőgök, mint egy gyerek.
-Jól van, nem bántották. Nem is akarják- ez a kijelentés meglep.
-Honnan tudod?
-Tudom- mondja. Biztos csak kitalálta...
-Nem találtam ki- mosoly kíséri minden szavát- Tudom.
-Persze- hitetlenkedem.Lehet, hogy megették!
-Milyen rémes a fantáziád!-korhol
-Honnan veszed?
-Szerinted?- bök fejemre- Befelé! Holnap megbeszéljük.
-OK- viasszasomfordálok..fel a lépcsőn, jobbra végig a folyosón. Lefekszem újfent. Nem fogok tudni aludni, ez biztos.
Forogni kezd a szoba körülöttem, azt hiszem örökre elvesztem. Ami régi életemet illeti, egy pillanat alatt tűnt el, helyet adva ennek a káosznak.
Nincs visszaút? Csak el kell nyomnom...
Nem tudok maradni. Ki kell jutnom. Haza nem mehetek- a családom érdekében. Itt nem maradhatok- új barátaimat sem sodorhatom bajba.
Nincs más választásom, mint visszamenni a kollégiumba- szembenézni a sorsommal...
Mo- Edward azt mondta, megvan épen egészségesen. Hinnem KELL ebben. Ideje indulni, jobban kell vigyáznom lépteimre.
Oson, oson, oson...szép csendesen, lábujjhegyen araszolok a falhoz lapulva a kijárat felé...
-Azt hittem, ezt már megvitattuk- a hang tulajdonosa rosszallóan nézte hadműveletem, azt hiszem magyarázatot vár..Hát Edward sosem alszik?
Halvány mosoly kísérte minden szavát-Nem tudsz nyugton maradni? Pár óra az egész.
Hogy mondjam el, mit érzek, mikor még magamnak sem tudom rendesen megfogalmazni?
-Kezdhetnéd az elején- szól váratlanul.
-Már megint- mielőtt kimondanám amit gondolok, válaszol...Hogy csinálja? A fejembe lát?
Csibészes mosoly a válasz, karba font kezét elengedi tarkóját simíja, felnéz, aztán rám...ravasz tekintete várja, hogy agyam lassú mozdonyként beinduljon...
-Naneeee!- hogy lehet ez???? Szám tátvamarad a döbbenettől.
- Milyen színre gondolok?- kérdezem: LILA !!!aztán belémnyilall, ez túl egyszerű: írisz teszem hozzá magamban.
-Lila írisz-forgatja szemét, azt sugallva, ez túl egyszerű.
-Te te te te kitaláltad!- hápogom megszemélyesítve egy újabb tollast...
-Hogyan? Mikor? MINDENT?- mondom, közben a fejemben millió kérdéshalmaz, az összes közül a legfontosabb türemkedik elő: Caesarról is tudsz??? A gondolataim...amikor jöttem...Mindent tudsz? Hogy-hogy nem szóltál?
-Nyugi, csak lassan- mondja, közben szépen visszaterel a szobába.
-Mennyit tudsz? -kérdezem gyanakodva- Caesar jár a fejemben folyamatosan. Szívem erősített a tempón.
-Mindent- nem látszott rajta, hogy kiborulna a titkomtól.
Ebben a pillanatban értettem meg, pontosan mit is érezhetett Caesar , amikor járkálni kezdett anno a kollégiumi szobámban. Én sem tudtam egyhelyben maradni. Arra gondoltam, vajon a többiek tudják már? Elmondta nekik? Vagy tervezi megtenni?
-Igen és nem- jött a válasz.
- Mi igen és mi nem?- értetlenkedtem.
-Tudjuk, és nem te vagy az oka. Már azelőtt tudtuk, mielőtt találkoztatok.
Le kellett ülnöm. Behunytam a szemem, és csak az járt a fejemben, hogy mi a fene folyik itt? Farkasemberek, Vámpírok, madarak-itt elfintorodtam- és Gondolatolvasók. Mi jöhet még?? Hogy lehet, hogy Cullenék még életben vannak? És miért nem mondták el a világnak, amit megtudtak, hogy mi ez a hely.
-Tudunk vigyázni magunkra, hidd el- titokzatoskodott. Nem vontam kétségbe szavait, hiszen még itt vannak- és mindenkinek jobb, ha a titok titok marad- az ajtó mellett maradt, bízva álmosságomban....bejött, szemeim nem tudnak nyitva maradni, bárhogy szeretném..
-Jó éjszakát- suttogó lett hangja, távoli
-Várj- akarom mondani de csak halk hümmögésre futja.....

2009. április 20., hétfő

014.

Az egyetlen nyitva lévő kisvendéglőbe jöttünk. Rajtunk kívül már csak egy asztalnál ülnek. Rendelünk. Edward csak vizet kér, én meg áhított szendvicsemet.

Na ez tényleg óriási:P! Birkóznom kell rendesen. Mámorítóan finom, forró, tökéletes arányban találkozik minden.
Ahogy küzdök hamburgeremmel, a mindig komoly Edward mosolyogva figyel. Tudom, az egészséges életmódba nem illeszthető élvezet, de nem tudok ellenállni, az ízek vonzásában élek. Igyekszem illedelmesen enni, de ez a 'burger majdnem akkora, mint a fejem.
Vacsorám végeztével a kocsihoz menet eszembe ötlik, hogy tulajdonképpen haza is mehetnék, hiszen úgy tűnik Caesar nem akar kapcsolatba lépni velem, Cullenék pedig szóltak volna, ha nem így van. Az lesz a legjobb, ha megköszönöm a segítséget, összeszedem a holmimat és visszamegyek a kollégiumba.
Mintha előbb értünk volna haza, mint ahogy jöttünk...
-Megjöttetek?- kérdez üdvözlésképp Esme, amint belépünk az ajtón.
Férje átkarolva őt, hozzám fordul:
-Beszélhetünk?
-Persze- mondom, jóllakott gyomromba, mintha behúztak volna egyet.
A nappaliban kedvencé vált kanapémon helyezkedem el, szemben velem Dr Cullen és párja foglal helyet, mellém ül Alice, Edward az ablaknál áll.
-Szeretném, ha tudnád, hogy itt biztonságban vagy. Ha elmesélnéd pontosan, hogy mi történt veled az erdőben, talán tudunk segíteni. Attól semmiképp sem kell tartanod, hogy nálunk bántódásod esik. Az nyilvánvaló, hogy bajban vagy- kezdi dr Cullen óvatosan, válogatva szavait.
-Mondd el, ami itt elhangzik köztünk marad- biztat Alice.
Az erdő mintha most is figyelne; ahogy a süvítő szél a fákat siratja, fekete árnyak játszák újra a kint történteket. Az átalakulás, a félelmem, érzem, hogy megdermedek. Próbálom összeszedni magam, hogy elmondhassam. Szeretnék beszélni, de nem jön ki hang a torkomon. Aztán lelkem mélyéről felszakad rekedten:
-Farkasember- csak ennyi. Riadtan nézek fel, és várom, hogy nevessenek, vagy bolondnak tartva elborzadjanak.
Ehelyett komolyan figyelnek. Semmi jelét nem látom meglepődésnek. Csak nem tudják? Végülis itt élnek a rengeteg mellett- szinte benne. Tudják, hogy miféle szörnyeteg van kinn?
-Igen- kijelentés és biztatás egyszerre dr Cullentől. Várja, hogy folytassam.
Körbenézek, majd tekintetem visszatér hozzá, a szemébe nézek, hogy lássam reakcióját.
-Egy Makya nevű indián jött oda hozzám, amikor elindultam ide. Azt mondta megöl. Azt mondta megöl ő, vagy más, ha az erdőben talál. És farkas lett, és én nagyon...-elcsuklik a hangom, arcom ég, hiába akarom folytatni, kibuggyannak könnyeim, de el kell mondanom, mert ha most nem..mély levegőt veszek- azt mondta, hogy én annak a leszármazottja vagyok, aki miatt kiirtották az őféléket. Azt mondta, és és...-most mi legyen? Elmondjam, hogy átváltoztam?
- ... hogy én..Sanuye ezt mondta rám- várok.
Összenéznek. Kivéve Carlislet. Ő rám néz, mint eddig. Együttérzően...lehet, hogy épp azon gondolkodik, hogy milyen nyugtatóra lesz szükségem?
-Szóval visszajött- töpreng. Ezek szerint tud róla! Tud a farkasemberről!- Makya Nova, a Quileuték vezetője, és felesége elhagyta ezt a helyet-magyarázza- Az, hogy pont az elmúlt éjjel jelent meg, és épp veled találkozott, nem lehet véletlen. Mint az sem, hogy életben hagyott- tekintete újra szemembe fúródik
-És kik azok a Sanuyék?- kérdezem, kezdek zavarba jönni, minden szempár rám szegeződik, mintha egy múzeumi tárlat újdonsága lennék.
-Egy másik törzs, akik a sólymoktól származtatták magukat. Több száz éve teljesen eltűntek, nem is sejtettem, hogy fennmaradt leszármazottjuk.
-Azt mondta, a szagom elárult- nem lehettem ennyire büdös...
-A véred szagát az ilyen lények képesek többszáz méterről megérezni.
-Ilyen lények? Ezek szerint többen is vannak??-segítség!
-Egy páran- jött a válasz
-Tudsz valamit családod eredetéről?-kérdezi a váratlanul belépő Emmet.
-Semmi különös, átlagos élet, kevés rokonom van, mindössze öten vagyunk vér a vérből- (hű milyen misztikusra sikerült mondat:P) keresek egy emléket, hátha...de nincs- lehet, hogy tévedett- vetem fel- mi van, ha csak emlékezteti az én vérem valamire- mire ezt kimondom, tudom, hogy hazugság, hiszen átalakultam valamiféle madárrá. Elborzadok. Még a gondolatát is utálom. Utálom.
Fürkésző tekintet, ezúttal Edwardtól.
-A farkasok nem szoktak tévedni- mondja.
-És a múltkori zöld fény is ott van!-kontrázik Alice.
Én voltam...Meg kell osztanom valakivel, különben megőrülök. Nincs is elég erőm most visszatartani titkom... De hogy kezdjek hozzá?
-Azt hiszem, tényleg van benne valami. Amikor rámtámadt, éreztem, hogy valami velem is történik. A következő pillanatban pedig egy fa tetején találtam magam- a tollasodást, ha lehet, kihagyom a történetből, vérciki...
Edward elfolyt egy mosolyt. Gondolhattam volna, hogy totál bolondnak tartanak.
De többiek meglepettek, kivéve dr Cullent.
-Sejtettem- mondja végül Carlisle-Mióta változol át?-kérdezi úgy, mintha arról érdeklődne, hogy mikor mentem először fodrászhoz.
-Amikor megtámadtak a farkasok, és Caesar meg az Ön családja segített- Caesar......merre jársz most?
-Volt valami furcsa, mielőtt ez történt?
-Semmi, csak amikor megtámadtak minket Moval, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, feljutni egy fára. És tegnap is ezt gondoltam- tényleg, eddig nem is figyeltem.
-Ezek szerint, ha nagyon fontos, tudod irányítani, igaz?
-Na azt azért nem mondanám, mert mikor Makya átváltozott, én felkerültem a fára, de aztán....-aztán megláttam mivé lettem, és csak azt tudtam, hogy ez nem lehet NEM NEM NEM! És visszaváltoztam...
-Aztán?-zökkentett vissza merengésemből dr Cullen.
-Azt hiszem, mégis tudom irányítani.
-Akkor erősebb vagy, mint gondolnád- halvány mosolyként érkezett a biztatás Carlisletól.
-Szóval van egy sólymunk-az ajtón épp belépő Emmet kaján vigyora lefegyasztotta apró derűmet
Köszönöm, ez jól esett...gondolataim visszavándorolnak Caesarra...ha tudom irányítani saját magam változását, akkor talán még van remény...nem jön ki rajtam, ha nem akarom, tehát elfelejthetem a genetikai defektet...bár még mindig csak én vagyok....
-Caesarról nem tudnak valamit?- próbálok természetes érdeklődő arcot vágni, de gyanítom, inkább kétségbeesettre sikerül.
-Leutazott Mexikóba egy időre- Esme olyan halkan mondja, hogy alig hallom, de kiveszem belőle, hogy az egy időre pont annyit jelent, amíg én itt vagyok.
Nincs mit tenni. Hagytam elmenni. Az én hibám. De mit is képzeltem, mi lesz? Főleg így... Nem is akart engem sosem. Elegem van magamból, jobb, ha mostmár megyek.
-Köszönök mindent. És elnézést a zavarásért! -állok fel- Hálás vagyok a segítségért. Remélem, egyszer viszonozhatom!-mondom Esmének, Carlislenak, a többieknek- Mostmár tudom, hogy biztonságban vagyok, többszörösen is- először rájuk, új barátaimra, aztán magamra gondolok.
-Jó ötlet?-kérdez Alice nyomatékosan, inkább magát, mint engem.
-Persze-mondom-Morris is már több mint 24 órája van az ikreknél, ideje elhoznom.
-Ikrek?-ráncolja homlokát dr Cullen
-Igen, a kollégiumból. Gabriel és Brian Dolph. Talán ismeri őket?
-Tényleg jobb lenne, ha nálunk maradnál még, legalább ma éjjel- mondja Carlisle Alicet figyelve,aki bár lelkesen bólogat, tekintete még mindig réveteg.
-De miért?- ha nem megyek az erdőbe, nincs gond.
-Tudod, ki az a két fiú?- kérdezi a dr komolyan.
-Ők lettek volna a fogadócsaládom- meglep,hogy így reagál rájuk-ha a nagymamájuk ....-de itt elhallgatok, Gabe a lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el senkinek, hogy a nagyijuk nem eltűnt, hanem elutazott.
-Gondolom, kitaláltad- fordul hozzám. Nem értem, mit találtam ki?-Susan Nova, Makya Nova felesége.
-Tessék?- visszaülök a kanapéra....

2009. április 17., péntek

013.

Nem tudom, hány órát töltöttem így magamba roskadva, gondolataim nem csitulnak. Kavarog bennem az átváltozás, a szerelem olthatatlan szomja, és az a gyűlölet, ami Makyából jött felém. Felkelek. Most érzem csak mennyire hideg van. Merre menjek? Van-e ezek után értelme Caesart megkeresni? És ha visszamegyek, jobb lesz-e valami?
Nem tudok visszafordulni. Meglátjuk, mi lesz. Az út további részét bicegve teszem meg, a jobb bokám megbicsaklott...
A nap felkelt, mire elértem a házat. Félő, hogy már nincs itthon senki. Téves feltevés. A család, Esme, Carlisle, és az összes nevelt gyerek kinn vár, Alice a legközelebb. Legalábbis így tűnik. Nem tudom, mit csinálnak pontosan, de hirtelen hálás vagyok, hogy ismerős arcokat látok, ami most a biztonságot jelenti számomra.
Esme idesiet, aggodalmas tekintetéből sejtem, nem festek valami fényesen.
-Mi történt veled?-kérdezi.
-Az erdőn át jöttem, és nem egyszerű az út erre- miközben ezt mondom(azt, ami a legközelebb áll az igazsághoz) bevillannak a farkasemberrel való találkozásom óráknak tűnő percei. Önkéntelenül is Edwardra pillantok, engem figyel, áthatóbban, mint a többiek. Megborzongok. Elkapja tekintetét, odasúg valamit fivéreinek. Minden másodpercek alatt zajlik.
-Gyere be, megnézem a lábad-fordul hozzám egy orvos bizalmával Dr. Cullen.
-Miért jöttél?- kérdi Edward odasodródva mellém, érdeklődése könnyednek tűnik, csak a tekintete sejtet többet.
Miért is? Gondolataim sűrűsödnek. Vívódásom kiülhet arcomra, mert vállamra teszi hideg kezét.
-Nyugodtan mondd el! Nem azért vágtál át annyi akadályon..-biztat. Szeme barátságos, hangja bársonyos....
Nekibátorodom.
-Caesar elment. Miattam- szűrtem a szavakat. Elárulta magát, de ezt hogy mondhatnám el?
- Nem miattad. Túl önző -Edward úgy mondja ezt, mintha tudná mi történt. Próbálom kiolvasni szeméből, hogy igazam van-e. Talán beszéltek? Tudja ki is Ő? Vagy, hogy ki vagyok én? Hiszen még magam sem tudom, ki is vagyok valójában....
Miközben figyelem, érzem, hogy szemeimre ólomsúlyként száll kimerültségem. Annyira jó itt, meleg és puhaság mindenütt...Csak egy percre behunyom szemem. Csak egy kicsit pihenek...mindjárt felébredek, máris...
Átváltozom. Repülök a felhők felett, gyorsan, mint az engem átható fény.....villanás....sötétség....
Fáradtabban ébredek, mint ahogy elaludtam.
ELALUDTAM!
A szemem még csukva, de érzem a fejem lebicsakló súlyát. Felemelem. Miért olyan nehéz? Homályos a kép. Sötét van. Puha takaró ölel körbe. Sóhajtok. Eszembe jut, hol vagyok, és ami történt. Becsukom szemem, próbálok gyorsan visszaaludni, hogy megszabaduljak rámszakadt gondjaimtól.
-Felébredtél?- előzi meg Alice tervem beteljesülését.
-Majdnem- szeretnék időt nyerni, de nem veszi ki szavamból szándékom.
-Fáj még a lábad?- vizsgálgat érdeklődően.
-Jobb már, köszi- mozdítom meg, elfojtok egy szisszenést.
-Voltatok suliban?- terelem a témát. Bármi érdekes most. 'Ne hozd szóba a történteket, csak azt ne! Suli- témánk az iskola.' szugerálom őt és magamat egyaránt.
-Igen, bementünk pár órára, de semmi különös. Ami engem illet, sokkal jobban érdekel
-Alice, egy pillanatra- Edward ment ki a pácból
Megint magam vagyok. Puha kanapé, szeretem a nappalit...Szóval nem volt semmi...hogy-hogy nem kerestek? Minden erőmre szükség van, hogy ne kússzanak vissza elmémbe a közeli emlékek. Nagyon nehéz. 'Koncentrálj! Dupla Whopper sajttal! Igen! Kaja. Gondoljunk az ételre!' Most érzem csak, hogy tudnék enni. De hol a táskám? Volt benne szendó meg alma...
-Gyere, menjünk el kajálni valahova!- Edward:) hálás kutyaszemeim csak annyit mutatnak:
OK!
Miközben száguldunk célunk felé, csak ezt a gondolatot erőltetem: 'kaja kaja kaja!' Egész jó!
- Mit ennél szívesen?- kérdezi hirtelen
-Hamburgert!- vágom rá a kelleténél kicsit lelkesebben...


2009. április 14., kedd

012

Szívem kiugrik a helyéről, ha így folytatom. Markolom a zsebembe csúsztatott ollót, gyorsítok a tempón. Nem szeretem éjjel az erdőt, a frászt hozza rám...
'Gondolj a célodra. El kell érni a házig, gondold azt, hogy már benn is vagy a házban' mondom magamnak. A sötétben egy ember alakja rajzolódik előttem...bizos csak fatörzs. De a fatörzs nem szokott mozogni.
'Van egy nagy ollóm' gondolataim megindulnak 'mi van, ha gyilkos, ki más mászkálna ilyenkor erre?' Visszafordulni késő, igyekszem kikerülni, óvatosan irányt váltok. Egyenesen felém tart. Miközben keresem a menekülési lehetőségét, egyre hatalmasabb az alak, tuti, hogy férfi, egy óriási pasas. Megállok, ő is tőlem kb. 4 méterre. Így állunk egy darabig, én már izzadok, dobogóm kalimpál, ollón szorul kezem.
Szívem különös ritmusba kezd- hát ilyen a pánikroham?- egyre erőteljesebb, csak hallgatom, tenyerem, mellkasom forrósodik, izmaim megfeszülnek. Világosodik körülöttem, mintha a hátam mögött fölkapcsoltak volna egy reflektort. Én világítok. Nincs más a közelünkben. A férfi, amint megpillantottam a hirtelen támadt fényben, őslakos lehet, kb. 40-50 évesnek saccolom. Tekintete sötét, félelmet nem ismerő. De mi történik velem? Ő nem lepődik meg, csak figyel komoly fejjel. Fényem nőttön nő, úgy érzem, mintha egy forró vizes palack belsejébe kerültem volna, mintha minden sejtemet külön érezném. Az előbbi zöldes szín fehérré fakul, én pedig egyre könnyedebb vagyok, eltűnik gravitációm, felkap a szél, és egyre feljebb röpít...ez ez NEKEM TÉRISZONYOM VAN!!! Le akarok menni, lefelé lefelé- kalimpálok- lassan lefelé jutok, egy fa ágába kapaszkodva próbálom lefelé préselni testem, egyik pillanatról a másikra földre esem. Pont oda, ahonnan fölemelkedtem.
Húúúú mi volt ez? Tök paranormális:O!!!
El is felejtettem, hogy más is van itt rajtam kívül. Most mi lesz?
A férfin nem tapasztalok érzelmi reakciót. Megvárta, amíg újra figyelembe veszem jelenlétét.
-Makya vagyok- szólal meg mély, éles hangon- mit keresel itt?!
-A nevem Villő- mondom lefagyva, ki ez? Mit akar?- és át kell jutnom az erdőn.
-A tiltás ellenére?!- mosolyodik el olyan Piroska kontra farkas stílusban, kivillantva ijesztő szemfogait...
- Nem tudok semmiféle tiltásról. De persze elmegyek - mentegetőzöm. Talán most megmenekülhetek.
-A SANUYÉK nem léphetnek földünkre, ha megteszik, meghalnak - mondja komolyan.

Komolyan?????
- Én biztos nem vagyok Sanuyék!- még csak 1 hónapja vagyok ezen a kontinensen, szóval nem az vagyok akinek gondol- mondom sietve, ez egy őrült indián, ki tudja mit jelent a sanuyék, lehet, hogy csak nőt, akkor végem is van!
-SANUYE- javít ki dühösen- több mint 300 éve láttam az utolsót, de a szagod elárult.
- Aha- más nem jut eszembe...most mi lesz, nem látta, hogy világítok, mint égő a ceruzaelemtől? Hova kerültem?

-Nem tudom, miről beszél-nyögöm végül.
-Nem tudod-néz a szemembe olyan perzselő gyűlölettel, amilyenhez eddig nem volt szerencsém-Tényleg nem tudod!! -na azt hiszem még inkább felbosszantottam- Az én ősöm a tied testvére. 9000 éve érkeztek erre a helyre. A sólymok voltak a szem, a farkasok az erő, kiváló szövetségben éltünk. Egészen addig, míg az új földbirtoklók meg nem érkeztek. A sólymok egyike, törvényeink ellenére barátságot kötött velük, és megházasodott egy fehér lányával, aki bosszút állva később csatlósaival lemészárolta családjkainkat, üldözőből üldözötté téve minket- itt megbicsaklott a hangja, egy pillanatra elhallgatott, majd erőltetett nyugalommal folytatta- Sanuye és az ő vére nem teheti be a lábát megmaradt területeinkre. Ez az erdő a te halálodat kívánja!!- vicsorogni kezdett, szélvihar támadt körülötte, karja, lábai megnyúltak, szőrtenger borítja már arcát is, ami egyre állatiasabb. Egy hatalmas farkas nőtt ki ott, ahol ez előbb egy dühödt ember állt. Megdöbbenni sincs időm, mert érzem újra a különös dobpergésre emlékeztető ritmust szívemben. Fény járja át testem, minden porcikám világít, érzem, könnyebb lettem, és szinte zuhanok felfelé...felkerülök egy fa tetejére...na azt nem tudom, hogyan, de legalább biztonságban vagyok...
Nem tudom mi ez, talán valamiféle belső önvédelem. Ki az a Sanuye? Miért nem tudok róla semmit, ha állítólag rokonom? Igaz családunk nagyon apró, anya meg én vagyunk csak, és az unokatestvéreim, keresztanyámmal....na jó térjünk vissza a jelenbe! Hajlamos vagyok kikapcsolni stresszhelyzetben, és mi ez, ha nem egy véresen komoly helyzet?? Vámpírok, farkassá változó emberek és repülő én! Ez egy napon...álmodom csak! ' ÉBREDJ, ÉBREDJ, ÉBREDJ!!!' Csipkedem a ...ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ a szárnyamat a csőrömmel...OK ez tuti álom, NEKEM NEM TOLLAS A HÁTAM!!!!! NEM, NEM ÉS NEM!
Reccs- mondja az a vékony ág, amin gubbasztok, hirtelen visszanyert súlyom alatt- csúszok lefelé, kapaszkodóim kisebzik kezem, végül elengedem.....esem...a fa tövében fekszem. Moccanni sem bírok.
Leendő gyilkosom fölém magasodik.
- Rendben, de legyen gyors!- szemem összeszorítom, és felkészülök....várok.....de nem történik semmi, hideg leheletét érzem arcomon....kinyitom egyik szemem...aztán a másikat is…felnézek. A fölöttem álló lény szemembe néz. Láthatóan valami foglyul ejtette gondolatait. Felegyenesedik, és lassan visszanyeri emberi alakját.
- Most menj- miközben ezt mondja, nem néz rám- nem öllek meg- egyenlőre- de most tudod, hogy bármikor megtehetem én, vagy bármelyikünk- amilyen váratlanul feltűnt, úgy most eltűnt, itt hagyva fenyegető ígéretét. A fejem bucira telt a történtekkel.
Pirkad, és én itt ülök egy fa tövében. Nincs erőm továbbállni. Sem visszamenni...

2009. április 13., hétfő

011.

Nincs jogom azt kérni tőle, amit nem akar. Elengedem csendesen, hangtalan.....
Megyek beszélek valakivel, még a chat is megteszi. Mi ez a sok levél? Elfelejtettem: Sir Mini Morris épp ma 2 éves, otthon van a legjobb barátnőmnél alomtestvére, Sir Mini Cooper, akinek gyorsan én is dobok egy lapot...mit csináljunk ilyen későn? Először is megkapja a heti jutifalat- ját, aztán irány a pálya- sötétben...imádja a focit, ő a 4lábú Beckham.....
Hiába, nem megy. Nem tudom elterelni a figyelmem. Hazamegyünk.
Mo elégedettten nyugtázza, hogy megtartottuk a napját, megy vissza aludni. Nincs mire várni, , bekopogok Gabrielékhez.
-Gabe-kezdem- légyszíves vi
gyázzatok Morrisra. El kell mennem, és Mot nem vihetem magamal. Ha nem jönnék vissza...szóval számíthatok rátok?-darálom
-Mi történt?- kíváncsisága erősebb lett, mint
újkeletű tartózkodása.
-Most nem tudom elmondani, megbízom bennetek-mondom, magamat is meglepve, tényleg, szívem mélyén tudom, hogy az igazat mondtam ki.
-Rendben- szólalt meg váratlanul Brian- siess vissza, addig vigyázunk rá- komolyan, megny
ugtatóan mondta, egy fölnőtt magabiztosságával.
Köszönöm- és már rohanok is.
Pakoltam 1 napi kaját, vizet, elemlámpát és a
zsebembe egy önvédelmi ollót. Az út túl hosszú. Át kell vágnom az erdőn. Mérlegeltem: vagy a szívem szakad meg bánatában, vagy széttépnek a farkasok. Legalább kiálltam saját érzéseimért, ha meg kell halnom, az a sorsom.
A lámpa fölösleges, olyan pici a fénye, hogy semmivel sem látok többet, mint nélküle.
Úttalan utakon haladok egyre mélyebbre. Cullenék az utolsó reményem. Ha ők nem tudják merre ment, akkor vége. Örökre.....

Valaki követ, hátranézek, senki...de OLYAN érzésem van....

2009. április 11., szombat

010.

Az új első napomon-2 hét elteltével- Caesar vár az ajtóban, együtt indulunk az órákra. Egyész nap mellettem marad, még ebédnél is nekem válogat "egészséges" kajákat, ő maga nem eszik. Nem tudom, hogy hálálhatnám meg neki azt a sok jót, amit értem tett, de mindenképp szeretném meglepni valamivel. Amennyire beszélgetéseinkből kiderült, rajong az ósdi könyvekért. Minél régebbi, annál jobb. Megfogadom, hogy szerzek neki egy különleges példányt. Törődnöm kell a lelkével, hiszen amit az utóbbi időben magából mutatott, az több, mint tökéletes. A legjobb barátomként viselkedett- ellenérzéseit semmibe véve. Mikor beteg voltam, látogatást tett még Isabella, Edward, Jasperék, és Mrs Cullen, aki édességes kosarával belopta magát szívembe. Gabe is kihasználta, hogy Caesar nem tudott egyszerre 2 helyen lenni, és amikor megbizonyosodott róla, hogy nem fogok meghalni, könnyebbülten távozott. Drága Morrisom, az ágy végében őrzött, kivéve a kényszerű pisi szüneteket.
Féltem a mai napot. Nem akarok egyedül maradni...megint..
- Caesar- előzöm meg őt a kettőnk közti csend megtörésében- Nem segítenél délután a tanulásban?-(mondj igent mondj igent!)
- Sok dolgom lesz- válaszolta elkomorodva- be kell pótolnom a kiesett időt.
- Még meg sem köszöntem, amit értem tettél. Hálám örökké üldöz!
- Nincs mit - köszörüli zavartan torkát- bocs, de most mennem kell- és már el is tűnt az 'én Caesarom', újra a régi 'uraság', visszaadta lelkem az örök magánynak. Egy perccel sem töltött velem több időt, mint amennyit szükségesnek ítélt, és bár úgy gondoltam, nem szeretek bele, attól tartok, ez már rég megtörtént, nincs mit szépíteni: fáj, hogy nem kellek neki.
Azt hiszem nem tart elég jónak/méltónak magához....
A délutánom szabaddá vált, ikreimmel rég nem találkoztam, Briant nem is láttam hetek óta.
Megkeresem őket, mire furán reagálnak: félszeg "hogy vagy?" után leráznak, leckékre hivatkozva. Valami rosszat tettem? Társaság híján neki álltam az angolnak, próbáltam nem bealudni.
Másnap kínosan ügyelve a pontosságra, pókerarccal, belül remegő szívvel reméltem, hogy áll még az ajánlat. Ebédlő: YES:D! Ott ül, mint egy vérbeli herceg- nála sosem lehet tudni, lehet, hogy tényleg az.
Mosolyom nem tudom elnyomni.
- Mi az?- kérdezi fölényesen(mint mindig)
- Semmi, csak voltál emberis, viselkedhetnél megint úgy- nem bírtam megállni, hála ide vagy oda, ezt ki kellett mondanom, olyan klassz volt minden az elmúlt 2 hétben, vissza akarom kapni. Miért nem lehet?
Csend.
- Mióta tudod?- kérdezte vontatottan, váratlan komolysággal.
- Hát, találkozásunk pillanatától- emlékszem arra az "én az isten" tekintetre, amikor bemutatkozott...mosolyognom kell, annyira más is tud lenni- ha akar...de ezt nem mondhattam el, mert mire felnéztem eltűnt.
Jó kis tanulás....ennyi erővel a szobámban is ülhetnék.
Mindjárt kezdődik a tanítás...Az órák lassan múlnak, valamiből egy kukkot sem értek, de rajzon felszabadulok. Otthon is ez volt a kedvencem.
A nap további részét Morrissal töltöm, folytatjuk közös felfedezéseinket a városban.
Másnap reggel ugyancsak készülök angolra, de úgy látszik ennek befellegzett, tanárom sehol. Visszamegyek a szobába.
Kopognak.- Ki tudja még?- nyom be az ajtón Caesar
- Mit?- mit tudok én?
- Azt mondtad, hogy találkozásunk pillanatától tudod, hogy mi vagyok-türelmetlenkedik.
- Igen?- próbálom összerakni, hogy miről beszél, ráncolom a homlokom - Ja, igen! -derülök fel.
- Szóval?- villognak szemei
- Azt kérded, ki tudja még? Hát szerintem a suli 90%-a.
- Kizárt- fel-le kezd járni a szobában...
- Ha te mondod- ülök az ágyamon, és nézem, ahogy morfondírozik.
Percek óta ez megy.
- El fogunk késni-szólalok meg végül
- Lényegtelen-veti oda
- Mi ezzel a baj?- azt hittem azért ilyen, hogy távol tartsa az embereket, akkor miért baj, ezt észre is veszik?
Kezébe temeti arcát- Kinek mondtad el?
- Senkinek
- Helyes. Maradjon is így!
- Rendben- mosolygom el magam: egy kicsi darabkája visszatért...olyan emberi megint
- Megyek- és már el is tűnt. "Én is!" akartam mondani.
Nem jött be...Nem jött be egyetlen órára sem. Kezdtem aggódni, ebédidőben felmentem a koleszba, hátha ott megtalálom.
Kopogok szobája ajtaján. Beenged, közben hátat fordítva folytatja a pakolást.
- Mit akarsz?- kérdi
- Csak aggódtam, nem akartalak megbántani.
- Elmegyek- látom nem viccel.
- Egy ilyen hülyeség miatt?- ne már!
- Szerinted ez hülyeség?!- egész közel hajol az orrunk szinte összeér, mélyről felszakadó hörgése megrémít- Az, hogy vámpír vagyok, szerinted hülyeség? Komolyan mondom, nem értelek.
Ahogy néz...torkomra forraszt minden szót. Nem viccel. Komolyan el akarja hitetni velem, hogy nem ember???? Vagy így akar elűzni maga mellől? Ez baromság. Szívesen nevetnék egyet, de nem tudok.
Nem tudom milyen a színem, de vagy zöld vagy kék, mert visszavesz indulatából, kissé távolodik.
- Többet nem találkozunk, mivel eddig sem szóltál rólam senkinek, kérlek....- eszébe jut valami- a te érdeked is, mert ha megtudják, hogy ember létedre rájöttél...- nem mondja ki, de gondolom mi az utolsó szó: VÉGEM...
Nem tudom hol vagyok, meg fog ölni!
Vagy ami még rosszabb: nem látom többé!:O
Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nem látom többé!
Kezdek kétségbeesni.
- Te most komolyan beszélsz?- kérdem végül teljesen tanácstalanul.
- Amíg nem mondtad el, hogy tudod, azt hittem, itt nyugalmat találok egy időre. De most….- komolyan azt hiszi, hogy az lepett meg, hogy elhagy(ja Forks városát)?
- Vámpír- ismétlem elborzadva a létezés gondolatától is-akkor ...- de ezt nem tudom kimondani...eszembe jut, hogy mit eszik...Rám néz.
- Nincs rá szükségem. Nem ártok az embereknek, állatok vérét veszem...- furán néz...
El akarok menni.- Most megyek-mondom végül. A szívemet, tüdőmet összepréselő nyomás szűnni nem akar. Ki kell jutnom innen...megtántorodom, elkap. Egy fotelbe tesz. Még mindig nem kapok levegőt.
- Az előbb még semmi bajod nem volt ezzel. Mi történ...- megakad, zseniális elméje lassan kattog, gyanús felismerés uralkodik el arcán
- Nem tudtad, igaz???
Nem- bólintok- még nem tudok megszólalni, a levegőre koncentrálok.
Járkálni kezd újra…rájött, hogy saját maga leplezte le ki-vagy inkább milétét.
Lassan kezdtem visszanyerni lélekjelenlétem.
- Vizet- kértem repedtfazék-hangon...kaptam, miközben iszom, próbálom összeszedni gondolataimat: szeretek egy vámpírt, aki nem eszik embert, de nem tart méltónak magához. De ő egy vámpír! Vámpír! Vámpír!
-Mit jelent az, hogy te...?- sajnálom, de még egyszer ki nem mondom...
- Mire vagy kíváncsi?- kérdezi megtörten- nem fogyasztok mást, csak vért, nem alszom, nem öregszem, gyorsabb és erősebb vagyok az embereknél- sorakoztatja a tudnivalókat.
Elhallgat....nem tudom mit tegyek...