2009. szeptember 28., hétfő

30

-Gyere, ideje indulni- húz maga után...tudtam, hogy nem tarthat örökké, mégis gombóc van a torkomban.....
Nem beszélünk, csak csendesen öltözünk. Érzem a tekintetét magamon, felnézek rá, annyi szomorúság van a szemében...meg akarom tudni miért, de nem merem megkérdezni...
-Van valakid?-a kérdésem engem is meglepett.....de logikusnak tűnik...és most rettegek, mert dermedten néz rám....nem nézem tovább, inkább csak várom a számomra halálos igent...
Öltözik tovább....de nem válaszol, tehát van barátnője. Nem lehet igeaz...most mit csinálok? Nem merek többé ránézni, úgy érzem magam mint akit megrúgtak. Szívesen összeesnék, ha nem szégyellném magam.....vagy inkább ő..hogy tehettte ezt velem?
-Szereted?-úristen ennyire nem lehetek hülye!!!!
Rám néz, de olyan siralmasan fest, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Szívesen elszöknék most...bezzeg ilyenkor semmi átváltozás, mi??? Ideragadtam az érzéseimhez kötve. Csak azt tudom, hogy nem veszíthetem el...és nem lehet az enyém, nincs jogom hozzá, hogy szeressem, mert valaki másé.....és ő is ...de akkor miért kellett? Mi volt ez az egész? Szereti őt? Vagy csak megszokásból vannak együtt? Mi van akkor, ha...? Elég ebből...nem tehetem meg, és ő sem akarja, ez nyilvánvaó.
Jól szíven szúrt az egyszer biztos....nem vagyok képes beszélni, úgy érzem elhagyott minden erőm...hogy fogok létezni nélküle? Jobb lenne elszökni...
Megyünk kifelé a városba...szó nélkül baktatok mögötte....Mo szokatlanul csendes, mindig megérzi, ha bajom van....
-Itt reggellizzünk -mondja, miközben arcomat vizsgálja. Van mit nézni, próbálok könnyed lenni, nem sok sikerrel, kb. úgy nézhetek ki mint aki ricinustolajat nyelt.
-Nem vagyok éhes- tényleg hányinger kerülget...
-Enned kell- kezébe veszi arcomat, annyi szeretet van ebben, hogy felengedek, egy pillanatra megint MI vagyunk, nem csak én és ő....nem múlt el a mellkasomban lebegő fájdalom, de ahogy ránézek, érzem felmelegszem....azt teszem amit mond, csak ne váljunk el egymástól.......soha.....