029

Elenged, lassan, de annál határozottabban, pedig kezdek nagyon-nagyon.... mindegy...
-Gyere- mélyebbre megyünk, a tó elég sekély, mégis kellemes, kivéve a tényt hogy a gőztől alig látni valamit.
Nem szól semmit. Csak megy egyre beljebb.
Megfordul, szinte beleütközöm, és megint...a csókja nagyon jól esik, de szeretném érteni is ami történik....nem számít, maradjunk így:P!!
-Nem lehet- mondja végül inkább magának, mint nekem..
-Mi nem lehet?
-Nem csinálhatom ezt veled...nem tehetem...
Mit nem tehet? Miért? Pont mikor végre egy pillanatra embernek éreztem magam. Nőnek, olyannak aki él, és nem csak látszatból mozog... Megint csak nem kellek. Mi a baj velem? Haza akarok menni....
Újabb csók...az arcomról leégeti könnyeimet, de ez nem segít. Valami miatt nem akar engem, de én nagyon is akarom őt. Mindennél jobban.
Automatikusan emelem az állam, hogy elérjem az ajkát, de eltávolodik.
Szégyenkezve néz, vagy sajnál?
Nem tudom, csak azt érzem, hogy nem akarom ezt látni, nem akarok valamiféle teher lenni....
-Megyek felöltözöm..nagyon fázom- mondom, valójában majd megsülök...
Elkap, és szó szerint lekap....a lábaim nem tartanak tovább, eddig is beleremegtek az érintésébe, de most végleg feladták...így jó, nagyon jó, az ölében, a csókjában, a melegség szétárad a testemben.....
Nem beszélünk. Én nem kérdezek és Cyrus sem szól. Csak ülök hozzábújva, ő átkarol, és minden rendben van a világban. Nem akarok megérteni semmit, nem várom, hogy így maradjunk, már nem szeretnék semmit. Beérem a pillanattal, ami kettőnké. Ha vége lesz, erre örökre emlékszem majd, mindig boldoggá tesz. Nem gondolhatok a holnapra, de még egy pár percre sem a jövőből...a jövőnkről.. csak most itt, így létezem. Csak most élek, ebben a pillanatbuborékban összefonódva Vele...
Boldog vagyok...