Ágyban vagyok, de sehogy sem tudok aludni. Szobámból kiváló csillagos panoráma látszik. Megfürödtem végre. Lemostam az elmúlt időt, mégis bőrömön ragadt a didergés.
Mo járt a fejemben, és Gabe meg Bry. Még mindig nem éreztem semmi rosszat velük kapcsolatban. Semmit.
És lehet, hogy drága kiskutyám....Ahogy gondolataim megindítják képzeletem rémfilmjét, tudom, hogy bármennyire is jó itt, nem maradhatok. Nem tudnám elviselni, ha Morrisommal valami történne. Vissza kell mennem. Felveszem viseltessé lett ruhám, sártól nyirkos gönceim tiszta bőrömet ölelik. Már lépek ki az ajtón, amikor hátam mögött egy hang:
-Várj reggelig! Nem lesz baj.- Edward kapott rajta, tolvajnak érzem magam, aki ellopta a segítséget, aztán angolosan távozik.
- Hogyne lenne, azt sem tudom, hogy van Mo. Önző dög vagyok!- midjárt bőgök, mint egy gyerek.
-Jól van, nem bántották. Nem is akarják- ez a kijelentés meglep.
-Honnan tudod?
-Tudom- mondja. Biztos csak kitalálta...
-Nem találtam ki- mosoly kíséri minden szavát- Tudom.
-Persze- hitetlenkedem.Lehet, hogy megették!
-Milyen rémes a fantáziád!-korhol
-Honnan veszed?
-Szerinted?- bök fejemre- Befelé! Holnap megbeszéljük.
-OK- viasszasomfordálok..fel a lépcsőn, jobbra végig a folyosón. Lefekszem újfent. Nem fogok tudni aludni, ez biztos.
Forogni kezd a szoba körülöttem, azt hiszem örökre elvesztem. Ami régi életemet illeti, egy pillanat alatt tűnt el, helyet adva ennek a káosznak.
Nincs visszaút? Csak el kell nyomnom...
Nem tudok maradni. Ki kell jutnom. Haza nem mehetek- a családom érdekében. Itt nem maradhatok- új barátaimat sem sodorhatom bajba.
Nincs más választásom, mint visszamenni a kollégiumba- szembenézni a sorsommal...
Mo- Edward azt mondta, megvan épen egészségesen. Hinnem KELL ebben. Ideje indulni, jobban kell vigyáznom lépteimre.
Oson, oson, oson...szép csendesen, lábujjhegyen araszolok a falhoz lapulva a kijárat felé...
-Azt hittem, ezt már megvitattuk- a hang tulajdonosa rosszallóan nézte hadműveletem, azt hiszem magyarázatot vár..Hát Edward sosem alszik?
Halvány mosoly kísérte minden szavát-Nem tudsz nyugton maradni? Pár óra az egész.
Hogy mondjam el, mit érzek, mikor még magamnak sem tudom rendesen megfogalmazni?
-Kezdhetnéd az elején- szól váratlanul.
-Már megint- mielőtt kimondanám amit gondolok, válaszol...Hogy csinálja? A fejembe lát?
Csibészes mosoly a válasz, karba font kezét elengedi tarkóját simíja, felnéz, aztán rám...ravasz tekintete várja, hogy agyam lassú mozdonyként beinduljon...
-Naneeee!- hogy lehet ez???? Szám tátvamarad a döbbenettől.
- Milyen színre gondolok?- kérdezem: LILA !!!aztán belémnyilall, ez túl egyszerű: írisz teszem hozzá magamban.
-Lila írisz-forgatja szemét, azt sugallva, ez túl egyszerű.
-Te te te te kitaláltad!- hápogom megszemélyesítve egy újabb tollast...
-Hogyan? Mikor? MINDENT?- mondom, közben a fejemben millió kérdéshalmaz, az összes közül a legfontosabb türemkedik elő: Caesarról is tudsz??? A gondolataim...amikor jöttem...Mindent tudsz? Hogy-hogy nem szóltál?
-Nyugi, csak lassan- mondja, közben szépen visszaterel a szobába.
-Mennyit tudsz? -kérdezem gyanakodva- Caesar jár a fejemben folyamatosan. Szívem erősített a tempón.
-Mindent- nem látszott rajta, hogy kiborulna a titkomtól.
Ebben a pillanatban értettem meg, pontosan mit is érezhetett Caesar , amikor járkálni kezdett anno a kollégiumi szobámban. Én sem tudtam egyhelyben maradni. Arra gondoltam, vajon a többiek tudják már? Elmondta nekik? Vagy tervezi megtenni?
-Igen és nem- jött a válasz.
- Mi igen és mi nem?- értetlenkedtem.
-Tudjuk, és nem te vagy az oka. Már azelőtt tudtuk, mielőtt találkoztatok.
Le kellett ülnöm. Behunytam a szemem, és csak az járt a fejemben, hogy mi a fene folyik itt? Farkasemberek, Vámpírok, madarak-itt elfintorodtam- és Gondolatolvasók. Mi jöhet még?? Hogy lehet, hogy Cullenék még életben vannak? És miért nem mondták el a világnak, amit megtudtak, hogy mi ez a hely.
-Tudunk vigyázni magunkra, hidd el- titokzatoskodott. Nem vontam kétségbe szavait, hiszen még itt vannak- és mindenkinek jobb, ha a titok titok marad- az ajtó mellett maradt, bízva álmosságomban....bejött, szemeim nem tudnak nyitva maradni, bárhogy szeretném..
-Jó éjszakát- suttogó lett hangja, távoli
-Várj- akarom mondani de csak halk hümmögésre futja.....
2009. április 27., hétfő
2009. április 20., hétfő
014.
Az egyetlen nyitva lévő kisvendéglőbe jöttünk. Rajtunk kívül már csak egy asztalnál ülnek. Rendelünk. Edward csak vizet kér, én meg áhított szendvicsemet.
Na ez tényleg óriási:P! Birkóznom kell rendesen. Mámorítóan finom, forró, tökéletes arányban találkozik minden.
Ahogy küzdök hamburgeremmel, a mindig komoly Edward mosolyogva figyel. Tudom, az egészséges életmódba nem illeszthető élvezet, de nem tudok ellenállni, az ízek vonzásában élek. Igyekszem illedelmesen enni, de ez a 'burger majdnem akkora, mint a fejem.
Vacsorám végeztével a kocsihoz menet eszembe ötlik, hogy tulajdonképpen haza is mehetnék, hiszen úgy tűnik Caesar nem akar kapcsolatba lépni velem, Cullenék pedig szóltak volna, ha nem így van. Az lesz a legjobb, ha megköszönöm a segítséget, összeszedem a holmimat és visszamegyek a kollégiumba.
Mintha előbb értünk volna haza, mint ahogy jöttünk...
-Megjöttetek?- kérdez üdvözlésképp Esme, amint belépünk az ajtón.
Férje átkarolva őt, hozzám fordul:
-Beszélhetünk?
-Persze- mondom, jóllakott gyomromba, mintha behúztak volna egyet.
A nappaliban kedvencé vált kanapémon helyezkedem el, szemben velem Dr Cullen és párja foglal helyet, mellém ül Alice, Edward az ablaknál áll.
-Szeretném, ha tudnád, hogy itt biztonságban vagy. Ha elmesélnéd pontosan, hogy mi történt veled az erdőben, talán tudunk segíteni. Attól semmiképp sem kell tartanod, hogy nálunk bántódásod esik. Az nyilvánvaló, hogy bajban vagy- kezdi dr Cullen óvatosan, válogatva szavait.
-Mondd el, ami itt elhangzik köztünk marad- biztat Alice.
Az erdő mintha most is figyelne; ahogy a süvítő szél a fákat siratja, fekete árnyak játszák újra a kint történteket. Az átalakulás, a félelmem, érzem, hogy megdermedek. Próbálom összeszedni magam, hogy elmondhassam. Szeretnék beszélni, de nem jön ki hang a torkomon. Aztán lelkem mélyéről felszakad rekedten:
-Farkasember- csak ennyi. Riadtan nézek fel, és várom, hogy nevessenek, vagy bolondnak tartva elborzadjanak.
Ehelyett komolyan figyelnek. Semmi jelét nem látom meglepődésnek. Csak nem tudják? Végülis itt élnek a rengeteg mellett- szinte benne. Tudják, hogy miféle szörnyeteg van kinn?
-Igen- kijelentés és biztatás egyszerre dr Cullentől. Várja, hogy folytassam.
Körbenézek, majd tekintetem visszatér hozzá, a szemébe nézek, hogy lássam reakcióját.
-Egy Makya nevű indián jött oda hozzám, amikor elindultam ide. Azt mondta megöl. Azt mondta megöl ő, vagy más, ha az erdőben talál. És farkas lett, és én nagyon...-elcsuklik a hangom, arcom ég, hiába akarom folytatni, kibuggyannak könnyeim, de el kell mondanom, mert ha most nem..mély levegőt veszek- azt mondta, hogy én annak a leszármazottja vagyok, aki miatt kiirtották az őféléket. Azt mondta, és és...-most mi legyen? Elmondjam, hogy átváltoztam?
- ... hogy én..Sanuye ezt mondta rám- várok.
Összenéznek. Kivéve Carlislet. Ő rám néz, mint eddig. Együttérzően...lehet, hogy épp azon gondolkodik, hogy milyen nyugtatóra lesz szükségem?
-Szóval visszajött- töpreng. Ezek szerint tud róla! Tud a farkasemberről!- Makya Nova, a Quileuték vezetője, és felesége elhagyta ezt a helyet-magyarázza- Az, hogy pont az elmúlt éjjel jelent meg, és épp veled találkozott, nem lehet véletlen. Mint az sem, hogy életben hagyott- tekintete újra szemembe fúródik
-És kik azok a Sanuyék?- kérdezem, kezdek zavarba jönni, minden szempár rám szegeződik, mintha egy múzeumi tárlat újdonsága lennék.
-Egy másik törzs, akik a sólymoktól származtatták magukat. Több száz éve teljesen eltűntek, nem is sejtettem, hogy fennmaradt leszármazottjuk.
-Azt mondta, a szagom elárult- nem lehettem ennyire büdös...
-A véred szagát az ilyen lények képesek többszáz méterről megérezni.
-Ilyen lények? Ezek szerint többen is vannak??-segítség!
-Egy páran- jött a válasz
-Tudsz valamit családod eredetéről?-kérdezi a váratlanul belépő Emmet.
-Semmi különös, átlagos élet, kevés rokonom van, mindössze öten vagyunk vér a vérből- (hű milyen misztikusra sikerült mondat:P) keresek egy emléket, hátha...de nincs- lehet, hogy tévedett- vetem fel- mi van, ha csak emlékezteti az én vérem valamire- mire ezt kimondom, tudom, hogy hazugság, hiszen átalakultam valamiféle madárrá. Elborzadok. Még a gondolatát is utálom. Utálom.
Fürkésző tekintet, ezúttal Edwardtól.
-A farkasok nem szoktak tévedni- mondja.
-És a múltkori zöld fény is ott van!-kontrázik Alice.
Én voltam...Meg kell osztanom valakivel, különben megőrülök. Nincs is elég erőm most visszatartani titkom... De hogy kezdjek hozzá?
-Azt hiszem, tényleg van benne valami. Amikor rámtámadt, éreztem, hogy valami velem is történik. A következő pillanatban pedig egy fa tetején találtam magam- a tollasodást, ha lehet, kihagyom a történetből, vérciki...
Edward elfolyt egy mosolyt. Gondolhattam volna, hogy totál bolondnak tartanak.
De többiek meglepettek, kivéve dr Cullent.
-Sejtettem- mondja végül Carlisle-Mióta változol át?-kérdezi úgy, mintha arról érdeklődne, hogy mikor mentem először fodrászhoz.
-Amikor megtámadtak a farkasok, és Caesar meg az Ön családja segített- Caesar......merre jársz most?
-Volt valami furcsa, mielőtt ez történt?
-Semmi, csak amikor megtámadtak minket Moval, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, feljutni egy fára. És tegnap is ezt gondoltam- tényleg, eddig nem is figyeltem.
-Ezek szerint, ha nagyon fontos, tudod irányítani, igaz?
-Na azt azért nem mondanám, mert mikor Makya átváltozott, én felkerültem a fára, de aztán....-aztán megláttam mivé lettem, és csak azt tudtam, hogy ez nem lehet NEM NEM NEM! És visszaváltoztam...
-Aztán?-zökkentett vissza merengésemből dr Cullen.
-Azt hiszem, mégis tudom irányítani.
-Akkor erősebb vagy, mint gondolnád- halvány mosolyként érkezett a biztatás Carlisletól.
-Szóval van egy sólymunk-az ajtón épp belépő Emmet kaján vigyora lefegyasztotta apró derűmet
Köszönöm, ez jól esett...gondolataim visszavándorolnak Caesarra...ha tudom irányítani saját magam változását, akkor talán még van remény...nem jön ki rajtam, ha nem akarom, tehát elfelejthetem a genetikai defektet...bár még mindig csak én vagyok....
-Caesarról nem tudnak valamit?- próbálok természetes érdeklődő arcot vágni, de gyanítom, inkább kétségbeesettre sikerül.
-Leutazott Mexikóba egy időre- Esme olyan halkan mondja, hogy alig hallom, de kiveszem belőle, hogy az egy időre pont annyit jelent, amíg én itt vagyok.
Nincs mit tenni. Hagytam elmenni. Az én hibám. De mit is képzeltem, mi lesz? Főleg így... Nem is akart engem sosem. Elegem van magamból, jobb, ha mostmár megyek.
-Köszönök mindent. És elnézést a zavarásért! -állok fel- Hálás vagyok a segítségért. Remélem, egyszer viszonozhatom!-mondom Esmének, Carlislenak, a többieknek- Mostmár tudom, hogy biztonságban vagyok, többszörösen is- először rájuk, új barátaimra, aztán magamra gondolok.
-Jó ötlet?-kérdez Alice nyomatékosan, inkább magát, mint engem.
-Persze-mondom-Morris is már több mint 24 órája van az ikreknél, ideje elhoznom.
-Ikrek?-ráncolja homlokát dr Cullen
-Igen, a kollégiumból. Gabriel és Brian Dolph. Talán ismeri őket?
-Tényleg jobb lenne, ha nálunk maradnál még, legalább ma éjjel- mondja Carlisle Alicet figyelve,aki bár lelkesen bólogat, tekintete még mindig réveteg.
-De miért?- ha nem megyek az erdőbe, nincs gond.
-Tudod, ki az a két fiú?- kérdezi a dr komolyan.
-Ők lettek volna a fogadócsaládom- meglep,hogy így reagál rájuk-ha a nagymamájuk ....-de itt elhallgatok, Gabe a lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el senkinek, hogy a nagyijuk nem eltűnt, hanem elutazott.
-Gondolom, kitaláltad- fordul hozzám. Nem értem, mit találtam ki?-Susan Nova, Makya Nova felesége.
-Tessék?- visszaülök a kanapéra....
Na ez tényleg óriási:P! Birkóznom kell rendesen. Mámorítóan finom, forró, tökéletes arányban találkozik minden.
Ahogy küzdök hamburgeremmel, a mindig komoly Edward mosolyogva figyel. Tudom, az egészséges életmódba nem illeszthető élvezet, de nem tudok ellenállni, az ízek vonzásában élek. Igyekszem illedelmesen enni, de ez a 'burger majdnem akkora, mint a fejem.
Vacsorám végeztével a kocsihoz menet eszembe ötlik, hogy tulajdonképpen haza is mehetnék, hiszen úgy tűnik Caesar nem akar kapcsolatba lépni velem, Cullenék pedig szóltak volna, ha nem így van. Az lesz a legjobb, ha megköszönöm a segítséget, összeszedem a holmimat és visszamegyek a kollégiumba.
Mintha előbb értünk volna haza, mint ahogy jöttünk...
-Megjöttetek?- kérdez üdvözlésképp Esme, amint belépünk az ajtón.
Férje átkarolva őt, hozzám fordul:
-Beszélhetünk?
-Persze- mondom, jóllakott gyomromba, mintha behúztak volna egyet.
A nappaliban kedvencé vált kanapémon helyezkedem el, szemben velem Dr Cullen és párja foglal helyet, mellém ül Alice, Edward az ablaknál áll.
-Szeretném, ha tudnád, hogy itt biztonságban vagy. Ha elmesélnéd pontosan, hogy mi történt veled az erdőben, talán tudunk segíteni. Attól semmiképp sem kell tartanod, hogy nálunk bántódásod esik. Az nyilvánvaló, hogy bajban vagy- kezdi dr Cullen óvatosan, válogatva szavait.
-Mondd el, ami itt elhangzik köztünk marad- biztat Alice.
Az erdő mintha most is figyelne; ahogy a süvítő szél a fákat siratja, fekete árnyak játszák újra a kint történteket. Az átalakulás, a félelmem, érzem, hogy megdermedek. Próbálom összeszedni magam, hogy elmondhassam. Szeretnék beszélni, de nem jön ki hang a torkomon. Aztán lelkem mélyéről felszakad rekedten:
-Farkasember- csak ennyi. Riadtan nézek fel, és várom, hogy nevessenek, vagy bolondnak tartva elborzadjanak.
Ehelyett komolyan figyelnek. Semmi jelét nem látom meglepődésnek. Csak nem tudják? Végülis itt élnek a rengeteg mellett- szinte benne. Tudják, hogy miféle szörnyeteg van kinn?
-Igen- kijelentés és biztatás egyszerre dr Cullentől. Várja, hogy folytassam.
Körbenézek, majd tekintetem visszatér hozzá, a szemébe nézek, hogy lássam reakcióját.
-Egy Makya nevű indián jött oda hozzám, amikor elindultam ide. Azt mondta megöl. Azt mondta megöl ő, vagy más, ha az erdőben talál. És farkas lett, és én nagyon...-elcsuklik a hangom, arcom ég, hiába akarom folytatni, kibuggyannak könnyeim, de el kell mondanom, mert ha most nem..mély levegőt veszek- azt mondta, hogy én annak a leszármazottja vagyok, aki miatt kiirtották az őféléket. Azt mondta, és és...-most mi legyen? Elmondjam, hogy átváltoztam?
- ... hogy én..Sanuye ezt mondta rám- várok.
Összenéznek. Kivéve Carlislet. Ő rám néz, mint eddig. Együttérzően...lehet, hogy épp azon gondolkodik, hogy milyen nyugtatóra lesz szükségem?
-Szóval visszajött- töpreng. Ezek szerint tud róla! Tud a farkasemberről!- Makya Nova, a Quileuték vezetője, és felesége elhagyta ezt a helyet-magyarázza- Az, hogy pont az elmúlt éjjel jelent meg, és épp veled találkozott, nem lehet véletlen. Mint az sem, hogy életben hagyott- tekintete újra szemembe fúródik
-És kik azok a Sanuyék?- kérdezem, kezdek zavarba jönni, minden szempár rám szegeződik, mintha egy múzeumi tárlat újdonsága lennék.
-Egy másik törzs, akik a sólymoktól származtatták magukat. Több száz éve teljesen eltűntek, nem is sejtettem, hogy fennmaradt leszármazottjuk.
-Azt mondta, a szagom elárult- nem lehettem ennyire büdös...
-A véred szagát az ilyen lények képesek többszáz méterről megérezni.
-Ilyen lények? Ezek szerint többen is vannak??-segítség!
-Egy páran- jött a válasz
-Tudsz valamit családod eredetéről?-kérdezi a váratlanul belépő Emmet.
-Semmi különös, átlagos élet, kevés rokonom van, mindössze öten vagyunk vér a vérből- (hű milyen misztikusra sikerült mondat:P) keresek egy emléket, hátha...de nincs- lehet, hogy tévedett- vetem fel- mi van, ha csak emlékezteti az én vérem valamire- mire ezt kimondom, tudom, hogy hazugság, hiszen átalakultam valamiféle madárrá. Elborzadok. Még a gondolatát is utálom. Utálom.
Fürkésző tekintet, ezúttal Edwardtól.
-A farkasok nem szoktak tévedni- mondja.
-És a múltkori zöld fény is ott van!-kontrázik Alice.
Én voltam...Meg kell osztanom valakivel, különben megőrülök. Nincs is elég erőm most visszatartani titkom... De hogy kezdjek hozzá?
-Azt hiszem, tényleg van benne valami. Amikor rámtámadt, éreztem, hogy valami velem is történik. A következő pillanatban pedig egy fa tetején találtam magam- a tollasodást, ha lehet, kihagyom a történetből, vérciki...
Edward elfolyt egy mosolyt. Gondolhattam volna, hogy totál bolondnak tartanak.
De többiek meglepettek, kivéve dr Cullent.
-Sejtettem- mondja végül Carlisle-Mióta változol át?-kérdezi úgy, mintha arról érdeklődne, hogy mikor mentem először fodrászhoz.
-Amikor megtámadtak a farkasok, és Caesar meg az Ön családja segített- Caesar......merre jársz most?
-Volt valami furcsa, mielőtt ez történt?
-Semmi, csak amikor megtámadtak minket Moval, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, feljutni egy fára. És tegnap is ezt gondoltam- tényleg, eddig nem is figyeltem.
-Ezek szerint, ha nagyon fontos, tudod irányítani, igaz?
-Na azt azért nem mondanám, mert mikor Makya átváltozott, én felkerültem a fára, de aztán....-aztán megláttam mivé lettem, és csak azt tudtam, hogy ez nem lehet NEM NEM NEM! És visszaváltoztam...
-Aztán?-zökkentett vissza merengésemből dr Cullen.
-Azt hiszem, mégis tudom irányítani.
-Akkor erősebb vagy, mint gondolnád- halvány mosolyként érkezett a biztatás Carlisletól.
-Szóval van egy sólymunk-az ajtón épp belépő Emmet kaján vigyora lefegyasztotta apró derűmet
Köszönöm, ez jól esett...gondolataim visszavándorolnak Caesarra...ha tudom irányítani saját magam változását, akkor talán még van remény...nem jön ki rajtam, ha nem akarom, tehát elfelejthetem a genetikai defektet...bár még mindig csak én vagyok....
-Caesarról nem tudnak valamit?- próbálok természetes érdeklődő arcot vágni, de gyanítom, inkább kétségbeesettre sikerül.
-Leutazott Mexikóba egy időre- Esme olyan halkan mondja, hogy alig hallom, de kiveszem belőle, hogy az egy időre pont annyit jelent, amíg én itt vagyok.
Nincs mit tenni. Hagytam elmenni. Az én hibám. De mit is képzeltem, mi lesz? Főleg így... Nem is akart engem sosem. Elegem van magamból, jobb, ha mostmár megyek.
-Köszönök mindent. És elnézést a zavarásért! -állok fel- Hálás vagyok a segítségért. Remélem, egyszer viszonozhatom!-mondom Esmének, Carlislenak, a többieknek- Mostmár tudom, hogy biztonságban vagyok, többszörösen is- először rájuk, új barátaimra, aztán magamra gondolok.
-Jó ötlet?-kérdez Alice nyomatékosan, inkább magát, mint engem.
-Persze-mondom-Morris is már több mint 24 órája van az ikreknél, ideje elhoznom.
-Ikrek?-ráncolja homlokát dr Cullen
-Igen, a kollégiumból. Gabriel és Brian Dolph. Talán ismeri őket?
-Tényleg jobb lenne, ha nálunk maradnál még, legalább ma éjjel- mondja Carlisle Alicet figyelve,aki bár lelkesen bólogat, tekintete még mindig réveteg.
-De miért?- ha nem megyek az erdőbe, nincs gond.
-Tudod, ki az a két fiú?- kérdezi a dr komolyan.
-Ők lettek volna a fogadócsaládom- meglep,hogy így reagál rájuk-ha a nagymamájuk ....-de itt elhallgatok, Gabe a lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el senkinek, hogy a nagyijuk nem eltűnt, hanem elutazott.
-Gondolom, kitaláltad- fordul hozzám. Nem értem, mit találtam ki?-Susan Nova, Makya Nova felesége.
-Tessék?- visszaülök a kanapéra....
2009. április 17., péntek
013.
Nem tudom, hány órát töltöttem így magamba roskadva, gondolataim nem csitulnak. Kavarog bennem az átváltozás, a szerelem olthatatlan szomja, és az a gyűlölet, ami Makyából jött felém. Felkelek. Most érzem csak mennyire hideg van. Merre menjek? Van-e ezek után értelme Caesart megkeresni? És ha visszamegyek, jobb lesz-e valami?
Nem tudok visszafordulni. Meglátjuk, mi lesz. Az út további részét bicegve teszem meg, a jobb bokám megbicsaklott...
A nap felkelt, mire elértem a házat. Félő, hogy már nincs itthon senki. Téves feltevés. A család, Esme, Carlisle, és az összes nevelt gyerek kinn vár, Alice a legközelebb. Legalábbis így tűnik. Nem tudom, mit csinálnak pontosan, de hirtelen hálás vagyok, hogy ismerős arcokat látok, ami most a biztonságot jelenti számomra.
Esme idesiet, aggodalmas tekintetéből sejtem, nem festek valami fényesen.
-Mi történt veled?-kérdezi.
-Az erdőn át jöttem, és nem egyszerű az út erre- miközben ezt mondom(azt, ami a legközelebb áll az igazsághoz) bevillannak a farkasemberrel való találkozásom óráknak tűnő percei. Önkéntelenül is Edwardra pillantok, engem figyel, áthatóbban, mint a többiek. Megborzongok. Elkapja tekintetét, odasúg valamit fivéreinek. Minden másodpercek alatt zajlik.
-Gyere be, megnézem a lábad-fordul hozzám egy orvos bizalmával Dr. Cullen.
-Miért jöttél?- kérdi Edward odasodródva mellém, érdeklődése könnyednek tűnik, csak a tekintete sejtet többet.
Miért is? Gondolataim sűrűsödnek. Vívódásom kiülhet arcomra, mert vállamra teszi hideg kezét.
-Nyugodtan mondd el! Nem azért vágtál át annyi akadályon..-biztat. Szeme barátságos, hangja bársonyos....
Nekibátorodom.
-Caesar elment. Miattam- szűrtem a szavakat. Elárulta magát, de ezt hogy mondhatnám el?
- Nem miattad. Túl önző -Edward úgy mondja ezt, mintha tudná mi történt. Próbálom kiolvasni szeméből, hogy igazam van-e. Talán beszéltek? Tudja ki is Ő? Vagy, hogy ki vagyok én? Hiszen még magam sem tudom, ki is vagyok valójában....
Miközben figyelem, érzem, hogy szemeimre ólomsúlyként száll kimerültségem. Annyira jó itt, meleg és puhaság mindenütt...Csak egy percre behunyom szemem. Csak egy kicsit pihenek...mindjárt felébredek, máris...
Átváltozom. Repülök a felhők felett, gyorsan, mint az engem átható fény.....villanás....sötétség....
Fáradtabban ébredek, mint ahogy elaludtam.
ELALUDTAM!
A szemem még csukva, de érzem a fejem lebicsakló súlyát. Felemelem. Miért olyan nehéz? Homályos a kép. Sötét van. Puha takaró ölel körbe. Sóhajtok. Eszembe jut, hol vagyok, és ami történt. Becsukom szemem, próbálok gyorsan visszaaludni, hogy megszabaduljak rámszakadt gondjaimtól.
-Felébredtél?- előzi meg Alice tervem beteljesülését.
-Majdnem- szeretnék időt nyerni, de nem veszi ki szavamból szándékom.
-Fáj még a lábad?- vizsgálgat érdeklődően.
-Jobb már, köszi- mozdítom meg, elfojtok egy szisszenést.
-Voltatok suliban?- terelem a témát. Bármi érdekes most. 'Ne hozd szóba a történteket, csak azt ne! Suli- témánk az iskola.' szugerálom őt és magamat egyaránt.
-Igen, bementünk pár órára, de semmi különös. Ami engem illet, sokkal jobban érdekel
-Alice, egy pillanatra- Edward ment ki a pácból
Megint magam vagyok. Puha kanapé, szeretem a nappalit...Szóval nem volt semmi...hogy-hogy nem kerestek? Minden erőmre szükség van, hogy ne kússzanak vissza elmémbe a közeli emlékek. Nagyon nehéz. 'Koncentrálj! Dupla Whopper sajttal! Igen! Kaja. Gondoljunk az ételre!' Most érzem csak, hogy tudnék enni. De hol a táskám? Volt benne szendó meg alma...
-Gyere, menjünk el kajálni valahova!- Edward:) hálás kutyaszemeim csak annyit mutatnak:
OK!
Miközben száguldunk célunk felé, csak ezt a gondolatot erőltetem: 'kaja kaja kaja!' Egész jó!
- Mit ennél szívesen?- kérdezi hirtelen
-Hamburgert!- vágom rá a kelleténél kicsit lelkesebben...
Nem tudok visszafordulni. Meglátjuk, mi lesz. Az út további részét bicegve teszem meg, a jobb bokám megbicsaklott...
A nap felkelt, mire elértem a házat. Félő, hogy már nincs itthon senki. Téves feltevés. A család, Esme, Carlisle, és az összes nevelt gyerek kinn vár, Alice a legközelebb. Legalábbis így tűnik. Nem tudom, mit csinálnak pontosan, de hirtelen hálás vagyok, hogy ismerős arcokat látok, ami most a biztonságot jelenti számomra.
Esme idesiet, aggodalmas tekintetéből sejtem, nem festek valami fényesen.
-Mi történt veled?-kérdezi.
-Az erdőn át jöttem, és nem egyszerű az út erre- miközben ezt mondom(azt, ami a legközelebb áll az igazsághoz) bevillannak a farkasemberrel való találkozásom óráknak tűnő percei. Önkéntelenül is Edwardra pillantok, engem figyel, áthatóbban, mint a többiek. Megborzongok. Elkapja tekintetét, odasúg valamit fivéreinek. Minden másodpercek alatt zajlik.
-Gyere be, megnézem a lábad-fordul hozzám egy orvos bizalmával Dr. Cullen.
-Miért jöttél?- kérdi Edward odasodródva mellém, érdeklődése könnyednek tűnik, csak a tekintete sejtet többet.
Miért is? Gondolataim sűrűsödnek. Vívódásom kiülhet arcomra, mert vállamra teszi hideg kezét.
-Nyugodtan mondd el! Nem azért vágtál át annyi akadályon..-biztat. Szeme barátságos, hangja bársonyos....
Nekibátorodom.
-Caesar elment. Miattam- szűrtem a szavakat. Elárulta magát, de ezt hogy mondhatnám el?
- Nem miattad. Túl önző -Edward úgy mondja ezt, mintha tudná mi történt. Próbálom kiolvasni szeméből, hogy igazam van-e. Talán beszéltek? Tudja ki is Ő? Vagy, hogy ki vagyok én? Hiszen még magam sem tudom, ki is vagyok valójában....
Miközben figyelem, érzem, hogy szemeimre ólomsúlyként száll kimerültségem. Annyira jó itt, meleg és puhaság mindenütt...Csak egy percre behunyom szemem. Csak egy kicsit pihenek...mindjárt felébredek, máris...
Átváltozom. Repülök a felhők felett, gyorsan, mint az engem átható fény.....villanás....sötétség....
Fáradtabban ébredek, mint ahogy elaludtam.
ELALUDTAM!
A szemem még csukva, de érzem a fejem lebicsakló súlyát. Felemelem. Miért olyan nehéz? Homályos a kép. Sötét van. Puha takaró ölel körbe. Sóhajtok. Eszembe jut, hol vagyok, és ami történt. Becsukom szemem, próbálok gyorsan visszaaludni, hogy megszabaduljak rámszakadt gondjaimtól.
-Felébredtél?- előzi meg Alice tervem beteljesülését.
-Majdnem- szeretnék időt nyerni, de nem veszi ki szavamból szándékom.
-Fáj még a lábad?- vizsgálgat érdeklődően.
-Jobb már, köszi- mozdítom meg, elfojtok egy szisszenést.
-Voltatok suliban?- terelem a témát. Bármi érdekes most. 'Ne hozd szóba a történteket, csak azt ne! Suli- témánk az iskola.' szugerálom őt és magamat egyaránt.
-Igen, bementünk pár órára, de semmi különös. Ami engem illet, sokkal jobban érdekel
-Alice, egy pillanatra- Edward ment ki a pácból
Megint magam vagyok. Puha kanapé, szeretem a nappalit...Szóval nem volt semmi...hogy-hogy nem kerestek? Minden erőmre szükség van, hogy ne kússzanak vissza elmémbe a közeli emlékek. Nagyon nehéz. 'Koncentrálj! Dupla Whopper sajttal! Igen! Kaja. Gondoljunk az ételre!' Most érzem csak, hogy tudnék enni. De hol a táskám? Volt benne szendó meg alma...
-Gyere, menjünk el kajálni valahova!- Edward:) hálás kutyaszemeim csak annyit mutatnak:
OK!
Miközben száguldunk célunk felé, csak ezt a gondolatot erőltetem: 'kaja kaja kaja!' Egész jó!
- Mit ennél szívesen?- kérdezi hirtelen
-Hamburgert!- vágom rá a kelleténél kicsit lelkesebben...
2009. április 14., kedd
012
Szívem kiugrik a helyéről, ha így folytatom. Markolom a zsebembe csúsztatott ollót, gyorsítok a tempón. Nem szeretem éjjel az erdőt, a frászt hozza rám...
'Gondolj a célodra. El kell érni a házig, gondold azt, hogy már benn is vagy a házban' mondom magamnak. A sötétben egy ember alakja rajzolódik előttem...bizos csak fatörzs. De a fatörzs nem szokott mozogni.
'Van egy nagy ollóm' gondolataim megindulnak 'mi van, ha gyilkos, ki más mászkálna ilyenkor erre?' Visszafordulni késő, igyekszem kikerülni, óvatosan irányt váltok. Egyenesen felém tart. Miközben keresem a menekülési lehetőségét, egyre hatalmasabb az alak, tuti, hogy férfi, egy óriási pasas. Megállok, ő is tőlem kb. 4 méterre. Így állunk egy darabig, én már izzadok, dobogóm kalimpál, ollón szorul kezem.
Szívem különös ritmusba kezd- hát ilyen a pánikroham?- egyre erőteljesebb, csak hallgatom, tenyerem, mellkasom forrósodik, izmaim megfeszülnek. Világosodik körülöttem, mintha a hátam mögött fölkapcsoltak volna egy reflektort. Én világítok. Nincs más a közelünkben. A férfi, amint megpillantottam a hirtelen támadt fényben, őslakos lehet, kb. 40-50 évesnek saccolom. Tekintete sötét, félelmet nem ismerő. De mi történik velem? Ő nem lepődik meg, csak figyel komoly fejjel. Fényem nőttön nő, úgy érzem, mintha egy forró vizes palack belsejébe kerültem volna, mintha minden sejtemet külön érezném. Az előbbi zöldes szín fehérré fakul, én pedig egyre könnyedebb vagyok, eltűnik gravitációm, felkap a szél, és egyre feljebb röpít...ez ez NEKEM TÉRISZONYOM VAN!!! Le akarok menni, lefelé lefelé- kalimpálok- lassan lefelé jutok, egy fa ágába kapaszkodva próbálom lefelé préselni testem, egyik pillanatról a másikra földre esem. Pont oda, ahonnan fölemelkedtem.
Húúúú mi volt ez? Tök paranormális:O!!!
El is felejtettem, hogy más is van itt rajtam kívül. Most mi lesz?
A férfin nem tapasztalok érzelmi reakciót. Megvárta, amíg újra figyelembe veszem jelenlétét.
-Makya vagyok- szólal meg mély, éles hangon- mit keresel itt?!
-A nevem Villő- mondom lefagyva, ki ez? Mit akar?- és át kell jutnom az erdőn.
-A tiltás ellenére?!- mosolyodik el olyan Piroska kontra farkas stílusban, kivillantva ijesztő szemfogait...
- Nem tudok semmiféle tiltásról. De persze elmegyek - mentegetőzöm. Talán most megmenekülhetek.
-A SANUYÉK nem léphetnek földünkre, ha megteszik, meghalnak - mondja komolyan.
Komolyan?????
- Én biztos nem vagyok Sanuyék!- még csak 1 hónapja vagyok ezen a kontinensen, szóval nem az vagyok akinek gondol- mondom sietve, ez egy őrült indián, ki tudja mit jelent a sanuyék, lehet, hogy csak nőt, akkor végem is van!
-SANUYE- javít ki dühösen- több mint 300 éve láttam az utolsót, de a szagod elárult.
- Aha- más nem jut eszembe...most mi lesz, nem látta, hogy világítok, mint égő a ceruzaelemtől? Hova kerültem?
-Nem tudom, miről beszél-nyögöm végül.
-Nem tudod-néz a szemembe olyan perzselő gyűlölettel, amilyenhez eddig nem volt szerencsém-Tényleg nem tudod!! -na azt hiszem még inkább felbosszantottam- Az én ősöm a tied testvére. 9000 éve érkeztek erre a helyre. A sólymok voltak a szem, a farkasok az erő, kiváló szövetségben éltünk. Egészen addig, míg az új földbirtoklók meg nem érkeztek. A sólymok egyike, törvényeink ellenére barátságot kötött velük, és megházasodott egy fehér lányával, aki bosszút állva később csatlósaival lemészárolta családjkainkat, üldözőből üldözötté téve minket- itt megbicsaklott a hangja, egy pillanatra elhallgatott, majd erőltetett nyugalommal folytatta- Sanuye és az ő vére nem teheti be a lábát megmaradt területeinkre. Ez az erdő a te halálodat kívánja!!- vicsorogni kezdett, szélvihar támadt körülötte, karja, lábai megnyúltak, szőrtenger borítja már arcát is, ami egyre állatiasabb. Egy hatalmas farkas nőtt ki ott, ahol ez előbb egy dühödt ember állt. Megdöbbenni sincs időm, mert érzem újra a különös dobpergésre emlékeztető ritmust szívemben. Fény járja át testem, minden porcikám világít, érzem, könnyebb lettem, és szinte zuhanok felfelé...felkerülök egy fa tetejére...na azt nem tudom, hogyan, de legalább biztonságban vagyok...
Nem tudom mi ez, talán valamiféle belső önvédelem. Ki az a Sanuye? Miért nem tudok róla semmit, ha állítólag rokonom? Igaz családunk nagyon apró, anya meg én vagyunk csak, és az unokatestvéreim, keresztanyámmal....na jó térjünk vissza a jelenbe! Hajlamos vagyok kikapcsolni stresszhelyzetben, és mi ez, ha nem egy véresen komoly helyzet?? Vámpírok, farkassá változó emberek és repülő én! Ez egy napon...álmodom csak! ' ÉBREDJ, ÉBREDJ, ÉBREDJ!!!' Csipkedem a ...ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ a szárnyamat a csőrömmel...OK ez tuti álom, NEKEM NEM TOLLAS A HÁTAM!!!!! NEM, NEM ÉS NEM!
Reccs- mondja az a vékony ág, amin gubbasztok, hirtelen visszanyert súlyom alatt- csúszok lefelé, kapaszkodóim kisebzik kezem, végül elengedem.....esem...a fa tövében fekszem. Moccanni sem bírok.
Leendő gyilkosom fölém magasodik.
- Rendben, de legyen gyors!- szemem összeszorítom, és felkészülök....várok.....de nem történik semmi, hideg leheletét érzem arcomon....kinyitom egyik szemem...aztán a másikat is…felnézek. A fölöttem álló lény szemembe néz. Láthatóan valami foglyul ejtette gondolatait. Felegyenesedik, és lassan visszanyeri emberi alakját.
- Most menj- miközben ezt mondja, nem néz rám- nem öllek meg- egyenlőre- de most tudod, hogy bármikor megtehetem én, vagy bármelyikünk- amilyen váratlanul feltűnt, úgy most eltűnt, itt hagyva fenyegető ígéretét. A fejem bucira telt a történtekkel.
Pirkad, és én itt ülök egy fa tövében. Nincs erőm továbbállni. Sem visszamenni...
'Gondolj a célodra. El kell érni a házig, gondold azt, hogy már benn is vagy a házban' mondom magamnak. A sötétben egy ember alakja rajzolódik előttem...bizos csak fatörzs. De a fatörzs nem szokott mozogni.
'Van egy nagy ollóm' gondolataim megindulnak 'mi van, ha gyilkos, ki más mászkálna ilyenkor erre?' Visszafordulni késő, igyekszem kikerülni, óvatosan irányt váltok. Egyenesen felém tart. Miközben keresem a menekülési lehetőségét, egyre hatalmasabb az alak, tuti, hogy férfi, egy óriási pasas. Megállok, ő is tőlem kb. 4 méterre. Így állunk egy darabig, én már izzadok, dobogóm kalimpál, ollón szorul kezem.
Szívem különös ritmusba kezd- hát ilyen a pánikroham?- egyre erőteljesebb, csak hallgatom, tenyerem, mellkasom forrósodik, izmaim megfeszülnek. Világosodik körülöttem, mintha a hátam mögött fölkapcsoltak volna egy reflektort. Én világítok. Nincs más a közelünkben. A férfi, amint megpillantottam a hirtelen támadt fényben, őslakos lehet, kb. 40-50 évesnek saccolom. Tekintete sötét, félelmet nem ismerő. De mi történik velem? Ő nem lepődik meg, csak figyel komoly fejjel. Fényem nőttön nő, úgy érzem, mintha egy forró vizes palack belsejébe kerültem volna, mintha minden sejtemet külön érezném. Az előbbi zöldes szín fehérré fakul, én pedig egyre könnyedebb vagyok, eltűnik gravitációm, felkap a szél, és egyre feljebb röpít...ez ez NEKEM TÉRISZONYOM VAN!!! Le akarok menni, lefelé lefelé- kalimpálok- lassan lefelé jutok, egy fa ágába kapaszkodva próbálom lefelé préselni testem, egyik pillanatról a másikra földre esem. Pont oda, ahonnan fölemelkedtem.
Húúúú mi volt ez? Tök paranormális:O!!!
El is felejtettem, hogy más is van itt rajtam kívül. Most mi lesz?
A férfin nem tapasztalok érzelmi reakciót. Megvárta, amíg újra figyelembe veszem jelenlétét.
-Makya vagyok- szólal meg mély, éles hangon- mit keresel itt?!
-A nevem Villő- mondom lefagyva, ki ez? Mit akar?- és át kell jutnom az erdőn.
-A tiltás ellenére?!- mosolyodik el olyan Piroska kontra farkas stílusban, kivillantva ijesztő szemfogait...
- Nem tudok semmiféle tiltásról. De persze elmegyek - mentegetőzöm. Talán most megmenekülhetek.
-A SANUYÉK nem léphetnek földünkre, ha megteszik, meghalnak - mondja komolyan.
Komolyan?????
- Én biztos nem vagyok Sanuyék!- még csak 1 hónapja vagyok ezen a kontinensen, szóval nem az vagyok akinek gondol- mondom sietve, ez egy őrült indián, ki tudja mit jelent a sanuyék, lehet, hogy csak nőt, akkor végem is van!
-SANUYE- javít ki dühösen- több mint 300 éve láttam az utolsót, de a szagod elárult.
- Aha- más nem jut eszembe...most mi lesz, nem látta, hogy világítok, mint égő a ceruzaelemtől? Hova kerültem?
-Nem tudom, miről beszél-nyögöm végül.
-Nem tudod-néz a szemembe olyan perzselő gyűlölettel, amilyenhez eddig nem volt szerencsém-Tényleg nem tudod!! -na azt hiszem még inkább felbosszantottam- Az én ősöm a tied testvére. 9000 éve érkeztek erre a helyre. A sólymok voltak a szem, a farkasok az erő, kiváló szövetségben éltünk. Egészen addig, míg az új földbirtoklók meg nem érkeztek. A sólymok egyike, törvényeink ellenére barátságot kötött velük, és megházasodott egy fehér lányával, aki bosszút állva később csatlósaival lemészárolta családjkainkat, üldözőből üldözötté téve minket- itt megbicsaklott a hangja, egy pillanatra elhallgatott, majd erőltetett nyugalommal folytatta- Sanuye és az ő vére nem teheti be a lábát megmaradt területeinkre. Ez az erdő a te halálodat kívánja!!- vicsorogni kezdett, szélvihar támadt körülötte, karja, lábai megnyúltak, szőrtenger borítja már arcát is, ami egyre állatiasabb. Egy hatalmas farkas nőtt ki ott, ahol ez előbb egy dühödt ember állt. Megdöbbenni sincs időm, mert érzem újra a különös dobpergésre emlékeztető ritmust szívemben. Fény járja át testem, minden porcikám világít, érzem, könnyebb lettem, és szinte zuhanok felfelé...felkerülök egy fa tetejére...na azt nem tudom, hogyan, de legalább biztonságban vagyok...
Nem tudom mi ez, talán valamiféle belső önvédelem. Ki az a Sanuye? Miért nem tudok róla semmit, ha állítólag rokonom? Igaz családunk nagyon apró, anya meg én vagyunk csak, és az unokatestvéreim, keresztanyámmal....na jó térjünk vissza a jelenbe! Hajlamos vagyok kikapcsolni stresszhelyzetben, és mi ez, ha nem egy véresen komoly helyzet?? Vámpírok, farkassá változó emberek és repülő én! Ez egy napon...álmodom csak! ' ÉBREDJ, ÉBREDJ, ÉBREDJ!!!' Csipkedem a ...ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ a szárnyamat a csőrömmel...OK ez tuti álom, NEKEM NEM TOLLAS A HÁTAM!!!!! NEM, NEM ÉS NEM!
Reccs- mondja az a vékony ág, amin gubbasztok, hirtelen visszanyert súlyom alatt- csúszok lefelé, kapaszkodóim kisebzik kezem, végül elengedem.....esem...a fa tövében fekszem. Moccanni sem bírok.
Leendő gyilkosom fölém magasodik.
- Rendben, de legyen gyors!- szemem összeszorítom, és felkészülök....várok.....de nem történik semmi, hideg leheletét érzem arcomon....kinyitom egyik szemem...aztán a másikat is…felnézek. A fölöttem álló lény szemembe néz. Láthatóan valami foglyul ejtette gondolatait. Felegyenesedik, és lassan visszanyeri emberi alakját.
- Most menj- miközben ezt mondja, nem néz rám- nem öllek meg- egyenlőre- de most tudod, hogy bármikor megtehetem én, vagy bármelyikünk- amilyen váratlanul feltűnt, úgy most eltűnt, itt hagyva fenyegető ígéretét. A fejem bucira telt a történtekkel.
Pirkad, és én itt ülök egy fa tövében. Nincs erőm továbbállni. Sem visszamenni...
2009. április 13., hétfő
011.
Nincs jogom azt kérni tőle, amit nem akar. Elengedem csendesen, hangtalan.....
Megyek beszélek valakivel, még a chat is megteszi. Mi ez a sok levél? Elfelejtettem: Sir Mini Morris épp ma 2 éves, otthon van a legjobb barátnőmnél alomtestvére, Sir Mini Cooper, akinek gyorsan én is dobok egy lapot...mit csináljunk ilyen későn? Először is megkapja a heti jutifalat- ját, aztán irány a pálya- sötétben...imádja a focit, ő a 4lábú Beckham.....
Hiába, nem megy. Nem tudom elterelni a figyelmem. Hazamegyünk.
Mo elégedettten nyugtázza, hogy megtartottuk a napját, megy vissza aludni. Nincs mire várni, , bekopogok Gabrielékhez.
-Gabe-kezdem- légyszíves vigyázzatok Morrisra. El kell mennem, és Mot nem vihetem magamal. Ha nem jönnék vissza...szóval számíthatok rátok?-darálom
-Mi történt?- kíváncsisága erősebb lett, mint újkeletű tartózkodása.
-Most nem tudom elmondani, megbízom bennetek-mondom, magamat is meglepve, tényleg, szívem mélyén tudom, hogy az igazat mondtam ki.
-Rendben- szólalt meg váratlanul Brian- siess vissza, addig vigyázunk rá- komolyan, megnyugtatóan mondta, egy fölnőtt magabiztosságával.
Köszönöm- és már rohanok is.
Pakoltam 1 napi kaját, vizet, elemlámpát és a zsebembe egy önvédelmi ollót. Az út túl hosszú. Át kell vágnom az erdőn. Mérlegeltem: vagy a szívem szakad meg bánatában, vagy széttépnek a farkasok. Legalább kiálltam saját érzéseimért, ha meg kell halnom, az a sorsom.
A lámpa fölösleges, olyan pici a fénye, hogy semmivel sem látok többet, mint nélküle.
Úttalan utakon haladok egyre mélyebbre. Cullenék az utolsó reményem. Ha ők nem tudják merre ment, akkor vége. Örökre.....
Valaki követ, hátranézek, senki...de OLYAN érzésem van....
Megyek beszélek valakivel, még a chat is megteszi. Mi ez a sok levél? Elfelejtettem: Sir Mini Morris épp ma 2 éves, otthon van a legjobb barátnőmnél alomtestvére, Sir Mini Cooper, akinek gyorsan én is dobok egy lapot...mit csináljunk ilyen későn? Először is megkapja a heti jutifalat- ját, aztán irány a pálya- sötétben...imádja a focit, ő a 4lábú Beckham.....
Hiába, nem megy. Nem tudom elterelni a figyelmem. Hazamegyünk.
Mo elégedettten nyugtázza, hogy megtartottuk a napját, megy vissza aludni. Nincs mire várni, , bekopogok Gabrielékhez.
-Gabe-kezdem- légyszíves vigyázzatok Morrisra. El kell mennem, és Mot nem vihetem magamal. Ha nem jönnék vissza...szóval számíthatok rátok?-darálom
-Mi történt?- kíváncsisága erősebb lett, mint újkeletű tartózkodása.
-Most nem tudom elmondani, megbízom bennetek-mondom, magamat is meglepve, tényleg, szívem mélyén tudom, hogy az igazat mondtam ki.
-Rendben- szólalt meg váratlanul Brian- siess vissza, addig vigyázunk rá- komolyan, megnyugtatóan mondta, egy fölnőtt magabiztosságával.
Köszönöm- és már rohanok is.
Pakoltam 1 napi kaját, vizet, elemlámpát és a zsebembe egy önvédelmi ollót. Az út túl hosszú. Át kell vágnom az erdőn. Mérlegeltem: vagy a szívem szakad meg bánatában, vagy széttépnek a farkasok. Legalább kiálltam saját érzéseimért, ha meg kell halnom, az a sorsom.
A lámpa fölösleges, olyan pici a fénye, hogy semmivel sem látok többet, mint nélküle.
Úttalan utakon haladok egyre mélyebbre. Cullenék az utolsó reményem. Ha ők nem tudják merre ment, akkor vége. Örökre.....
Valaki követ, hátranézek, senki...de OLYAN érzésem van....
2009. április 11., szombat
010.
Az új első napomon-2 hét elteltével- Caesar vár az ajtóban, együtt indulunk az órákra. Egyész nap mellettem marad, még ebédnél is nekem válogat "egészséges" kajákat, ő maga nem eszik. Nem tudom, hogy hálálhatnám meg neki azt a sok jót, amit értem tett, de mindenképp szeretném meglepni valamivel. Amennyire beszélgetéseinkből kiderült, rajong az ósdi könyvekért. Minél régebbi, annál jobb. Megfogadom, hogy szerzek neki egy különleges példányt. Törődnöm kell a lelkével, hiszen amit az utóbbi időben magából mutatott, az több, mint tökéletes. A legjobb barátomként viselkedett- ellenérzéseit semmibe véve. Mikor beteg voltam, látogatást tett még Isabella, Edward, Jasperék, és Mrs Cullen, aki édességes kosarával belopta magát szívembe. Gabe is kihasználta, hogy Caesar nem tudott egyszerre 2 helyen lenni, és amikor megbizonyosodott róla, hogy nem fogok meghalni, könnyebbülten távozott. Drága Morrisom, az ágy végében őrzött, kivéve a kényszerű pisi szüneteket.
Féltem a mai napot. Nem akarok egyedül maradni...megint..
- Caesar- előzöm meg őt a kettőnk közti csend megtörésében- Nem segítenél délután a tanulásban?-(mondj igent mondj igent!)
- Sok dolgom lesz- válaszolta elkomorodva- be kell pótolnom a kiesett időt.
- Még meg sem köszöntem, amit értem tettél. Hálám örökké üldöz!
- Nincs mit - köszörüli zavartan torkát- bocs, de most mennem kell- és már el is tűnt az 'én Caesarom', újra a régi 'uraság', visszaadta lelkem az örök magánynak. Egy perccel sem töltött velem több időt, mint amennyit szükségesnek ítélt, és bár úgy gondoltam, nem szeretek bele, attól tartok, ez már rég megtörtént, nincs mit szépíteni: fáj, hogy nem kellek neki.
Azt hiszem nem tart elég jónak/méltónak magához....
A délutánom szabaddá vált, ikreimmel rég nem találkoztam, Briant nem is láttam hetek óta.
Megkeresem őket, mire furán reagálnak: félszeg "hogy vagy?" után leráznak, leckékre hivatkozva. Valami rosszat tettem? Társaság híján neki álltam az angolnak, próbáltam nem bealudni.
Másnap kínosan ügyelve a pontosságra, pókerarccal, belül remegő szívvel reméltem, hogy áll még az ajánlat. Ebédlő: YES:D! Ott ül, mint egy vérbeli herceg- nála sosem lehet tudni, lehet, hogy tényleg az.
Mosolyom nem tudom elnyomni.
- Mi az?- kérdezi fölényesen(mint mindig)
- Semmi, csak voltál emberis, viselkedhetnél megint úgy- nem bírtam megállni, hála ide vagy oda, ezt ki kellett mondanom, olyan klassz volt minden az elmúlt 2 hétben, vissza akarom kapni. Miért nem lehet?
Csend.
- Mióta tudod?- kérdezte vontatottan, váratlan komolysággal.
- Hát, találkozásunk pillanatától- emlékszem arra az "én az isten" tekintetre, amikor bemutatkozott...mosolyognom kell, annyira más is tud lenni- ha akar...de ezt nem mondhattam el, mert mire felnéztem eltűnt.
Jó kis tanulás....ennyi erővel a szobámban is ülhetnék.
Mindjárt kezdődik a tanítás...Az órák lassan múlnak, valamiből egy kukkot sem értek, de rajzon felszabadulok. Otthon is ez volt a kedvencem.
A nap további részét Morrissal töltöm, folytatjuk közös felfedezéseinket a városban.
Másnap reggel ugyancsak készülök angolra, de úgy látszik ennek befellegzett, tanárom sehol. Visszamegyek a szobába.
Kopognak.- Ki tudja még?- nyom be az ajtón Caesar
- Mit?- mit tudok én?
- Azt mondtad, hogy találkozásunk pillanatától tudod, hogy mi vagyok-türelmetlenkedik.
- Igen?- próbálom összerakni, hogy miről beszél, ráncolom a homlokom - Ja, igen! -derülök fel.
- Szóval?- villognak szemei
- Azt kérded, ki tudja még? Hát szerintem a suli 90%-a.
- Kizárt- fel-le kezd járni a szobában...
- Ha te mondod- ülök az ágyamon, és nézem, ahogy morfondírozik.
Percek óta ez megy.
- El fogunk késni-szólalok meg végül
- Lényegtelen-veti oda
- Mi ezzel a baj?- azt hittem azért ilyen, hogy távol tartsa az embereket, akkor miért baj, ezt észre is veszik?
Kezébe temeti arcát- Kinek mondtad el?
- Senkinek
- Helyes. Maradjon is így!
- Rendben- mosolygom el magam: egy kicsi darabkája visszatért...olyan emberi megint
- Megyek- és már el is tűnt. "Én is!" akartam mondani.
Nem jött be...Nem jött be egyetlen órára sem. Kezdtem aggódni, ebédidőben felmentem a koleszba, hátha ott megtalálom.
Kopogok szobája ajtaján. Beenged, közben hátat fordítva folytatja a pakolást.
- Mit akarsz?- kérdi
- Csak aggódtam, nem akartalak megbántani.
- Elmegyek- látom nem viccel.
- Egy ilyen hülyeség miatt?- ne már!
- Szerinted ez hülyeség?!- egész közel hajol az orrunk szinte összeér, mélyről felszakadó hörgése megrémít- Az, hogy vámpír vagyok, szerinted hülyeség? Komolyan mondom, nem értelek.
Ahogy néz...torkomra forraszt minden szót. Nem viccel. Komolyan el akarja hitetni velem, hogy nem ember???? Vagy így akar elűzni maga mellől? Ez baromság. Szívesen nevetnék egyet, de nem tudok.
Nem tudom milyen a színem, de vagy zöld vagy kék, mert visszavesz indulatából, kissé távolodik.
- Többet nem találkozunk, mivel eddig sem szóltál rólam senkinek, kérlek....- eszébe jut valami- a te érdeked is, mert ha megtudják, hogy ember létedre rájöttél...- nem mondja ki, de gondolom mi az utolsó szó: VÉGEM...
Nem tudom hol vagyok, meg fog ölni!
Vagy ami még rosszabb: nem látom többé!:O
Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nem látom többé!
Kezdek kétségbeesni.
- Te most komolyan beszélsz?- kérdem végül teljesen tanácstalanul.
- Amíg nem mondtad el, hogy tudod, azt hittem, itt nyugalmat találok egy időre. De most….- komolyan azt hiszi, hogy az lepett meg, hogy elhagy(ja Forks városát)?
- Vámpír- ismétlem elborzadva a létezés gondolatától is-akkor ...- de ezt nem tudom kimondani...eszembe jut, hogy mit eszik...Rám néz.
- Nincs rá szükségem. Nem ártok az embereknek, állatok vérét veszem...- furán néz...
El akarok menni.- Most megyek-mondom végül. A szívemet, tüdőmet összepréselő nyomás szűnni nem akar. Ki kell jutnom innen...megtántorodom, elkap. Egy fotelbe tesz. Még mindig nem kapok levegőt.
- Az előbb még semmi bajod nem volt ezzel. Mi történ...- megakad, zseniális elméje lassan kattog, gyanús felismerés uralkodik el arcán
- Nem tudtad, igaz???
Nem- bólintok- még nem tudok megszólalni, a levegőre koncentrálok.
Járkálni kezd újra…rájött, hogy saját maga leplezte le ki-vagy inkább milétét.
Lassan kezdtem visszanyerni lélekjelenlétem.
- Vizet- kértem repedtfazék-hangon...kaptam, miközben iszom, próbálom összeszedni gondolataimat: szeretek egy vámpírt, aki nem eszik embert, de nem tart méltónak magához. De ő egy vámpír! Vámpír! Vámpír!
-Mit jelent az, hogy te...?- sajnálom, de még egyszer ki nem mondom...
- Mire vagy kíváncsi?- kérdezi megtörten- nem fogyasztok mást, csak vért, nem alszom, nem öregszem, gyorsabb és erősebb vagyok az embereknél- sorakoztatja a tudnivalókat.
Elhallgat....nem tudom mit tegyek...
Féltem a mai napot. Nem akarok egyedül maradni...megint..
- Caesar- előzöm meg őt a kettőnk közti csend megtörésében- Nem segítenél délután a tanulásban?-(mondj igent mondj igent!)
- Sok dolgom lesz- válaszolta elkomorodva- be kell pótolnom a kiesett időt.
- Még meg sem köszöntem, amit értem tettél. Hálám örökké üldöz!
- Nincs mit - köszörüli zavartan torkát- bocs, de most mennem kell- és már el is tűnt az 'én Caesarom', újra a régi 'uraság', visszaadta lelkem az örök magánynak. Egy perccel sem töltött velem több időt, mint amennyit szükségesnek ítélt, és bár úgy gondoltam, nem szeretek bele, attól tartok, ez már rég megtörtént, nincs mit szépíteni: fáj, hogy nem kellek neki.
Azt hiszem nem tart elég jónak/méltónak magához....
A délutánom szabaddá vált, ikreimmel rég nem találkoztam, Briant nem is láttam hetek óta.
Megkeresem őket, mire furán reagálnak: félszeg "hogy vagy?" után leráznak, leckékre hivatkozva. Valami rosszat tettem? Társaság híján neki álltam az angolnak, próbáltam nem bealudni.
Másnap kínosan ügyelve a pontosságra, pókerarccal, belül remegő szívvel reméltem, hogy áll még az ajánlat. Ebédlő: YES:D! Ott ül, mint egy vérbeli herceg- nála sosem lehet tudni, lehet, hogy tényleg az.
Mosolyom nem tudom elnyomni.
- Mi az?- kérdezi fölényesen(mint mindig)
- Semmi, csak voltál emberis, viselkedhetnél megint úgy- nem bírtam megállni, hála ide vagy oda, ezt ki kellett mondanom, olyan klassz volt minden az elmúlt 2 hétben, vissza akarom kapni. Miért nem lehet?
Csend.
- Mióta tudod?- kérdezte vontatottan, váratlan komolysággal.
- Hát, találkozásunk pillanatától- emlékszem arra az "én az isten" tekintetre, amikor bemutatkozott...mosolyognom kell, annyira más is tud lenni- ha akar...de ezt nem mondhattam el, mert mire felnéztem eltűnt.
Jó kis tanulás....ennyi erővel a szobámban is ülhetnék.
Mindjárt kezdődik a tanítás...Az órák lassan múlnak, valamiből egy kukkot sem értek, de rajzon felszabadulok. Otthon is ez volt a kedvencem.
A nap további részét Morrissal töltöm, folytatjuk közös felfedezéseinket a városban.
Másnap reggel ugyancsak készülök angolra, de úgy látszik ennek befellegzett, tanárom sehol. Visszamegyek a szobába.
Kopognak.- Ki tudja még?- nyom be az ajtón Caesar
- Mit?- mit tudok én?
- Azt mondtad, hogy találkozásunk pillanatától tudod, hogy mi vagyok-türelmetlenkedik.
- Igen?- próbálom összerakni, hogy miről beszél, ráncolom a homlokom - Ja, igen! -derülök fel.
- Szóval?- villognak szemei
- Azt kérded, ki tudja még? Hát szerintem a suli 90%-a.
- Kizárt- fel-le kezd járni a szobában...
- Ha te mondod- ülök az ágyamon, és nézem, ahogy morfondírozik.
Percek óta ez megy.
- El fogunk késni-szólalok meg végül
- Lényegtelen-veti oda
- Mi ezzel a baj?- azt hittem azért ilyen, hogy távol tartsa az embereket, akkor miért baj, ezt észre is veszik?
Kezébe temeti arcát- Kinek mondtad el?
- Senkinek
- Helyes. Maradjon is így!
- Rendben- mosolygom el magam: egy kicsi darabkája visszatért...olyan emberi megint
- Megyek- és már el is tűnt. "Én is!" akartam mondani.
Nem jött be...Nem jött be egyetlen órára sem. Kezdtem aggódni, ebédidőben felmentem a koleszba, hátha ott megtalálom.
Kopogok szobája ajtaján. Beenged, közben hátat fordítva folytatja a pakolást.
- Mit akarsz?- kérdi
- Csak aggódtam, nem akartalak megbántani.
- Elmegyek- látom nem viccel.
- Egy ilyen hülyeség miatt?- ne már!
- Szerinted ez hülyeség?!- egész közel hajol az orrunk szinte összeér, mélyről felszakadó hörgése megrémít- Az, hogy vámpír vagyok, szerinted hülyeség? Komolyan mondom, nem értelek.
Ahogy néz...torkomra forraszt minden szót. Nem viccel. Komolyan el akarja hitetni velem, hogy nem ember???? Vagy így akar elűzni maga mellől? Ez baromság. Szívesen nevetnék egyet, de nem tudok.
Nem tudom milyen a színem, de vagy zöld vagy kék, mert visszavesz indulatából, kissé távolodik.
- Többet nem találkozunk, mivel eddig sem szóltál rólam senkinek, kérlek....- eszébe jut valami- a te érdeked is, mert ha megtudják, hogy ember létedre rájöttél...- nem mondja ki, de gondolom mi az utolsó szó: VÉGEM...
Nem tudom hol vagyok, meg fog ölni!
Vagy ami még rosszabb: nem látom többé!:O
Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nem látom többé!
Kezdek kétségbeesni.
- Te most komolyan beszélsz?- kérdem végül teljesen tanácstalanul.
- Amíg nem mondtad el, hogy tudod, azt hittem, itt nyugalmat találok egy időre. De most….- komolyan azt hiszi, hogy az lepett meg, hogy elhagy(ja Forks városát)?
- Vámpír- ismétlem elborzadva a létezés gondolatától is-akkor ...- de ezt nem tudom kimondani...eszembe jut, hogy mit eszik...Rám néz.
- Nincs rá szükségem. Nem ártok az embereknek, állatok vérét veszem...- furán néz...
El akarok menni.- Most megyek-mondom végül. A szívemet, tüdőmet összepréselő nyomás szűnni nem akar. Ki kell jutnom innen...megtántorodom, elkap. Egy fotelbe tesz. Még mindig nem kapok levegőt.
- Az előbb még semmi bajod nem volt ezzel. Mi történ...- megakad, zseniális elméje lassan kattog, gyanús felismerés uralkodik el arcán
- Nem tudtad, igaz???
Nem- bólintok- még nem tudok megszólalni, a levegőre koncentrálok.
Járkálni kezd újra…rájött, hogy saját maga leplezte le ki-vagy inkább milétét.
Lassan kezdtem visszanyerni lélekjelenlétem.
- Vizet- kértem repedtfazék-hangon...kaptam, miközben iszom, próbálom összeszedni gondolataimat: szeretek egy vámpírt, aki nem eszik embert, de nem tart méltónak magához. De ő egy vámpír! Vámpír! Vámpír!
-Mit jelent az, hogy te...?- sajnálom, de még egyszer ki nem mondom...
- Mire vagy kíváncsi?- kérdezi megtörten- nem fogyasztok mást, csak vért, nem alszom, nem öregszem, gyorsabb és erősebb vagyok az embereknél- sorakoztatja a tudnivalókat.
Elhallgat....nem tudom mit tegyek...
2009. április 10., péntek
009
Vége az óráknak. A nap többi részét az ikrek keresésével töltöttem- sikertelenül. Feladtam, hogy ma érdemben valakivel jól kibeszéljem magam. Anyut msn-en kerestem, persze, hogy nem találtam, hagytam üzenetet, hogy majd holnap jelentkezem, minden OK, stb...
Levegőre van szükségem.
Lehullott minden csillag, ólmozott az éjszaka, sötét burkonkában levegő nem marad. Fuldokolni szeretnék, de ütemes a légzésem; sóhajtok nagyot.
Elűzök minden árnyat, becsuktam szívem sajgó kapuját, jólesik a vér...innám, vagy csak engedném patakokban erekben lüktetve folyni, elfolyni.
Kiürülni, összeaszalódni, kilehelni, és feltöltődni, élettel teli reménygazdagon futni ki innen, a szobából, az ajtón át a lépcsők, járda, út, meg sem állni. Rohanok...
Fázom, szeretem, akkor érzem csak hogy élek, amikor átfújja a szél a ruhám, megdermedek, reszket már kezem és érzem, hogy a bőrömön, a sejtjeimen áthatol a hűs lég, én pedig élek,minden remegő porcikámmal, és megint boldog vagyok, s nekiiramodok, futok, kipirulok, szabadulnék a forróságtól, levetem magam a nyirkos, jeges földre, és várok, tüdőm fáj és érzek minden eret amely "dolgáért remeg".
Az eső a szememet veri. Nem számít, csak fekszem kiterülten. Mióta idejöttem, először nem félek semmitől. Jól esik.
A sötétben nem mozdulok. Az esőt felváltja a nehézkesen leszálló köd. Erőm elveszett, föltápászkodok, és lassan haza indulok. Nem tudom mennyi az idő. Nem is érdekel. Egy forró fürdő jól jönne most, helyette csak zuhanyt kapok. Megelégszem vele, ágyamba zuhanok.
Alszom...
Reggel 6 óra. Mo, drága, szokásos ébresztéssel indítja a napot. Ha tegnap fájt mindenem, akkor ma rám szakadt az ég. A fejem, a hátam, a lábaim. Mintha az éjjel egy baltával feldaraboltak volna és most újra "összeállnék"...AU... Mindegy, Moval menni kell...HAPCI....gratulálhatok magamnak, beszereztem egy jó kis meghűlést....
Jaj, neee angol azzal a barbárral. Megkérem, hogy napoljuk el...Elsötétül minden- mondom én, hogy 'Mi történik?' de nem hall, egy hideg kéz a pulzusomat méri, homlokomat fogja, nézném én, de miért nem nyílik a szemem, vagy nyitva van, csak nem látok? Hahó, sötét van, a fejem.....Kezd kihomályosodni a kép, világosodik, élesedik:
-Edward? Hogy-hogy? Nincs még korán?- motyogom
-Ne beszélj, lázas vagy. Hol a szobád?-kérdi, közben ölbevesz, és elindul a kollégium felé, olyan könnyedén, mintha csak a táskáját vinné
-Szólok a tanárodnak, és pár perc múlva itt az iskolaorvos is-mondja, én pedig belesüppedek az ágyba.
-Köszönöm.
A doktor egy csomó pirulával lát el, és sok pihenést javasol- én biztos nem veszek be pirulát, nincs az a pénz.....au...na jó, de csak lassan...
Halk kopogás követi az orvos távozása után beállt csendet, ajtónyitás, Caesar az.
-Mit csináltál már megint? Most jól le fogsz maradni a tanulással!-korhol tőle szokatlanul halk hangon. Ha nem ezt mondaná, még azt hihetném, aggódik.
-Nem érdekel. Nem kell engem tanítanod, vagy egyáltalán hozzám szólnod. Lehet, hogy nagyon sok mindent tudsz, de az emberi bánásmód nem tartozik közéjük. Mi bajod van velem? Miért mentettél meg, ha ennyire zavar, hogy létezem?- egyszuszra kiszakadt belőlem az ittlétem minden fájdalma, a honvágyam, a magányom, és a folyton kioktató Caesar miatti kisebbségi érzésem....
A mellkasom iszonyatosan fáj már, milyen jó lenne most meghalni. Csak gyorsan.
-Nem tudom, miért, de nem tudok távol lenni tőled. Hidd el, próbáltam, de nem megy. Nem tudlak kiverni a fejemből, és ez megőrít.- néz rám, úgy, hogy belepirul láztól amúgy is vörös fejem.....elsötétül minden....s fekete éjjben nem tudom, hogy létezem...hallok egy hangot, ismerem őt, és amit mond:
A hajnal még vár
Egy álom vigyáz rád
Szárnya a fény, ne félj
Az álom vigyáz rád
Vár, míg a gondolat
Megint útra kész
Álmodj tovább
Ha szivárvány lennél
Egy angyal vigyáz rád
Bárhova mennél
Az út majd rád talál
Mikor szabad a szív,
álmod újra él
Vár és remél
Úgy kér, ne félj
Érints meg
Álmokat rajzol a fény
Amit az Édenkert
Neked ígért
Érints meg
Ahogy a hajnali fény
Arcodhoz ér
Az idő egy játék
Az álom vigyáz rád
Rohanó árnyék
Az álom vigyáz rád
Eljön a pillanat
Vár és remél
Úgy kér, ne félj
Érints meg
Álmokat rajzol a fény
Amit az Édenkert
Neked ígért
Érints meg
Ahogy a hajnali fény
Arcodhoz ér....
Arra eszmélek, hogy még mindig csak ül mellettem, azután Gabe és Bry jönnek be, különös rideg szóváltást hallok. Nem engedi őket hozzám. Föl akarok ülni, de visszahanyatlok; az ikrek aggodalmas arcát pillantva nem értem, mi a baja velük.....elmennek.
-Pihenned kell-mondja lágyan.
Az elkövetkező hetet ágyban töltöm. Caesar pedig kisebb megszakításokkal mellettem van. Lemegy az órákra, összeállítja a leckét, Moval is ő törődik...éjjel mindig itt van. Nem tudom, mikor alszik, de ébersége lankadatlan. Arra alszom el, ahogy olvasás közben járkál a szobában föl-s alá...Olyan megnyugtató, hogy most mellettem van.
Az első este óta nem beszélünk ARRÓL (hogy vonzom, mint vámpírt a vér:P)...És mióta tudok RÓLA, valahogy nem megy ki a fejemből, hogy én is hasonlóan érzek....végülis emiatt áztam ronggyá....mert nem akartam belekeveredni egy újabb viszonzatlan szerelembe. Most sincs ez másként, hiszen nem kellek neki. Megmondta, hogy nem akar tőlem semmit, hiszen akkor nem állna ellen önnön érzéseinek. Nem akarok szerelmes lenni, döntöttem...
DE....
Levegőre van szükségem.
Lehullott minden csillag, ólmozott az éjszaka, sötét burkonkában levegő nem marad. Fuldokolni szeretnék, de ütemes a légzésem; sóhajtok nagyot.
Elűzök minden árnyat, becsuktam szívem sajgó kapuját, jólesik a vér...innám, vagy csak engedném patakokban erekben lüktetve folyni, elfolyni.
Kiürülni, összeaszalódni, kilehelni, és feltöltődni, élettel teli reménygazdagon futni ki innen, a szobából, az ajtón át a lépcsők, járda, út, meg sem állni. Rohanok...
Fázom, szeretem, akkor érzem csak hogy élek, amikor átfújja a szél a ruhám, megdermedek, reszket már kezem és érzem, hogy a bőrömön, a sejtjeimen áthatol a hűs lég, én pedig élek,minden remegő porcikámmal, és megint boldog vagyok, s nekiiramodok, futok, kipirulok, szabadulnék a forróságtól, levetem magam a nyirkos, jeges földre, és várok, tüdőm fáj és érzek minden eret amely "dolgáért remeg".
Az eső a szememet veri. Nem számít, csak fekszem kiterülten. Mióta idejöttem, először nem félek semmitől. Jól esik.
A sötétben nem mozdulok. Az esőt felváltja a nehézkesen leszálló köd. Erőm elveszett, föltápászkodok, és lassan haza indulok. Nem tudom mennyi az idő. Nem is érdekel. Egy forró fürdő jól jönne most, helyette csak zuhanyt kapok. Megelégszem vele, ágyamba zuhanok.
Alszom...
Reggel 6 óra. Mo, drága, szokásos ébresztéssel indítja a napot. Ha tegnap fájt mindenem, akkor ma rám szakadt az ég. A fejem, a hátam, a lábaim. Mintha az éjjel egy baltával feldaraboltak volna és most újra "összeállnék"...AU... Mindegy, Moval menni kell...HAPCI....gratulálhatok magamnak, beszereztem egy jó kis meghűlést....
Jaj, neee angol azzal a barbárral. Megkérem, hogy napoljuk el...Elsötétül minden- mondom én, hogy 'Mi történik?' de nem hall, egy hideg kéz a pulzusomat méri, homlokomat fogja, nézném én, de miért nem nyílik a szemem, vagy nyitva van, csak nem látok? Hahó, sötét van, a fejem.....Kezd kihomályosodni a kép, világosodik, élesedik:
-Edward? Hogy-hogy? Nincs még korán?- motyogom
-Ne beszélj, lázas vagy. Hol a szobád?-kérdi, közben ölbevesz, és elindul a kollégium felé, olyan könnyedén, mintha csak a táskáját vinné
-Szólok a tanárodnak, és pár perc múlva itt az iskolaorvos is-mondja, én pedig belesüppedek az ágyba.
-Köszönöm.
A doktor egy csomó pirulával lát el, és sok pihenést javasol- én biztos nem veszek be pirulát, nincs az a pénz.....au...na jó, de csak lassan...
Halk kopogás követi az orvos távozása után beállt csendet, ajtónyitás, Caesar az.
-Mit csináltál már megint? Most jól le fogsz maradni a tanulással!-korhol tőle szokatlanul halk hangon. Ha nem ezt mondaná, még azt hihetném, aggódik.
-Nem érdekel. Nem kell engem tanítanod, vagy egyáltalán hozzám szólnod. Lehet, hogy nagyon sok mindent tudsz, de az emberi bánásmód nem tartozik közéjük. Mi bajod van velem? Miért mentettél meg, ha ennyire zavar, hogy létezem?- egyszuszra kiszakadt belőlem az ittlétem minden fájdalma, a honvágyam, a magányom, és a folyton kioktató Caesar miatti kisebbségi érzésem....
A mellkasom iszonyatosan fáj már, milyen jó lenne most meghalni. Csak gyorsan.
-Nem tudom, miért, de nem tudok távol lenni tőled. Hidd el, próbáltam, de nem megy. Nem tudlak kiverni a fejemből, és ez megőrít.- néz rám, úgy, hogy belepirul láztól amúgy is vörös fejem.....elsötétül minden....s fekete éjjben nem tudom, hogy létezem...hallok egy hangot, ismerem őt, és amit mond:
A hajnal még vár
Egy álom vigyáz rád
Szárnya a fény, ne félj
Az álom vigyáz rád
Vár, míg a gondolat
Megint útra kész
Álmodj tovább
Ha szivárvány lennél
Egy angyal vigyáz rád
Bárhova mennél
Az út majd rád talál
Mikor szabad a szív,
álmod újra él
Vár és remél
Úgy kér, ne félj
Érints meg
Álmokat rajzol a fény
Amit az Édenkert
Neked ígért
Érints meg
Ahogy a hajnali fény
Arcodhoz ér
Az idő egy játék
Az álom vigyáz rád
Rohanó árnyék
Az álom vigyáz rád
Eljön a pillanat
Vár és remél
Úgy kér, ne félj
Érints meg
Álmokat rajzol a fény
Amit az Édenkert
Neked ígért
Érints meg
Ahogy a hajnali fény
Arcodhoz ér....
Arra eszmélek, hogy még mindig csak ül mellettem, azután Gabe és Bry jönnek be, különös rideg szóváltást hallok. Nem engedi őket hozzám. Föl akarok ülni, de visszahanyatlok; az ikrek aggodalmas arcát pillantva nem értem, mi a baja velük.....elmennek.
-Pihenned kell-mondja lágyan.
Az elkövetkező hetet ágyban töltöm. Caesar pedig kisebb megszakításokkal mellettem van. Lemegy az órákra, összeállítja a leckét, Moval is ő törődik...éjjel mindig itt van. Nem tudom, mikor alszik, de ébersége lankadatlan. Arra alszom el, ahogy olvasás közben járkál a szobában föl-s alá...Olyan megnyugtató, hogy most mellettem van.
Az első este óta nem beszélünk ARRÓL (hogy vonzom, mint vámpírt a vér:P)...És mióta tudok RÓLA, valahogy nem megy ki a fejemből, hogy én is hasonlóan érzek....végülis emiatt áztam ronggyá....mert nem akartam belekeveredni egy újabb viszonzatlan szerelembe. Most sincs ez másként, hiszen nem kellek neki. Megmondta, hogy nem akar tőlem semmit, hiszen akkor nem állna ellen önnön érzéseinek. Nem akarok szerelmes lenni, döntöttem...
DE....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
