013.

Nem tudom, hány órát töltöttem így magamba roskadva, gondolataim nem csitulnak. Kavarog bennem az átváltozás, a szerelem olthatatlan szomja, és az a gyűlölet, ami Makyából jött felém. Felkelek. Most érzem csak mennyire hideg van. Merre menjek? Van-e ezek után értelme Caesart megkeresni? És ha visszamegyek, jobb lesz-e valami?
Nem tudok visszafordulni. Meglátjuk, mi lesz. Az út további részét bicegve teszem meg, a jobb bokám megbicsaklott...
A nap felkelt, mire elértem a házat. Félő, hogy már nincs itthon senki. Téves feltevés. A család, Esme, Carlisle, és az összes nevelt gyerek kinn vár, Alice a legközelebb. Legalábbis így tűnik. Nem tudom, mit csinálnak pontosan, de hirtelen hálás vagyok, hogy ismerős arcokat látok, ami most a biztonságot jelenti számomra.
Esme idesiet, aggodalmas tekintetéből sejtem, nem festek valami fényesen.
-Mi történt veled?-kérdezi.
-Az erdőn át jöttem, és nem egyszerű az út erre- miközben ezt mondom(azt, ami a legközelebb áll az igazsághoz) bevillannak a farkasemberrel való találkozásom óráknak tűnő percei. Önkéntelenül is Edwardra pillantok, engem figyel, áthatóbban, mint a többiek. Megborzongok. Elkapja tekintetét, odasúg valamit fivéreinek. Minden másodpercek alatt zajlik.
-Gyere be, megnézem a lábad-fordul hozzám egy orvos bizalmával Dr. Cullen.
-Miért jöttél?- kérdi Edward odasodródva mellém, érdeklődése könnyednek tűnik, csak a tekintete sejtet többet.
Miért is? Gondolataim sűrűsödnek. Vívódásom kiülhet arcomra, mert vállamra teszi hideg kezét.
-Nyugodtan mondd el! Nem azért vágtál át annyi akadályon..-biztat. Szeme barátságos, hangja bársonyos....
Nekibátorodom.
-Caesar elment. Miattam- szűrtem a szavakat. Elárulta magát, de ezt hogy mondhatnám el?
- Nem miattad. Túl önző -Edward úgy mondja ezt, mintha tudná mi történt. Próbálom kiolvasni szeméből, hogy igazam van-e. Talán beszéltek? Tudja ki is Ő? Vagy, hogy ki vagyok én? Hiszen még magam sem tudom, ki is vagyok valójában....
Miközben figyelem, érzem, hogy szemeimre ólomsúlyként száll kimerültségem. Annyira jó itt, meleg és puhaság mindenütt...Csak egy percre behunyom szemem. Csak egy kicsit pihenek...mindjárt felébredek, máris...
Átváltozom. Repülök a felhők felett, gyorsan, mint az engem átható fény.....villanás....sötétség....
Fáradtabban ébredek, mint ahogy elaludtam.
ELALUDTAM!
A szemem még csukva, de érzem a fejem lebicsakló súlyát. Felemelem. Miért olyan nehéz? Homályos a kép. Sötét van. Puha takaró ölel körbe. Sóhajtok. Eszembe jut, hol vagyok, és ami történt. Becsukom szemem, próbálok gyorsan visszaaludni, hogy megszabaduljak rámszakadt gondjaimtól.
-Felébredtél?- előzi meg Alice tervem beteljesülését.
-Majdnem- szeretnék időt nyerni, de nem veszi ki szavamból szándékom.
-Fáj még a lábad?- vizsgálgat érdeklődően.
-Jobb már, köszi- mozdítom meg, elfojtok egy szisszenést.
-Voltatok suliban?- terelem a témát. Bármi érdekes most. 'Ne hozd szóba a történteket, csak azt ne! Suli- témánk az iskola.' szugerálom őt és magamat egyaránt.
-Igen, bementünk pár órára, de semmi különös. Ami engem illet, sokkal jobban érdekel
-Alice, egy pillanatra- Edward ment ki a pácból
Megint magam vagyok. Puha kanapé, szeretem a nappalit...Szóval nem volt semmi...hogy-hogy nem kerestek? Minden erőmre szükség van, hogy ne kússzanak vissza elmémbe a közeli emlékek. Nagyon nehéz. 'Koncentrálj! Dupla Whopper sajttal! Igen! Kaja. Gondoljunk az ételre!' Most érzem csak, hogy tudnék enni. De hol a táskám? Volt benne szendó meg alma...
-Gyere, menjünk el kajálni valahova!- Edward:) hálás kutyaszemeim csak annyit mutatnak:
OK!
Miközben száguldunk célunk felé, csak ezt a gondolatot erőltetem: 'kaja kaja kaja!' Egész jó!
- Mit ennél szívesen?- kérdezi hirtelen
-Hamburgert!- vágom rá a kelleténél kicsit lelkesebben...